Össze(?)fogás

Amennyire meglepő a Szonda Ispsos legújabb kutatásának az a ténye, hogy tudniillik az emberek közel 80 százaléka hallott a kormányfő Orbán Viktornak szóló meghívásáról, legalább annyira borítékolható volt az is, hogy a Fidesz-elnök elutasító válasza sokak nemtetszését váltja majd ki. És hát, valóban, az e héten készült reprezentatív felmérés nemcsak azt mutatta ki, hogy a választók legnagyobb hányada (78 százaléka) helyeselte Gyurcsány Ferenc kezdeményezését, hanem azt is, hogy tízből hét megkérdezett szerint a honi politikai erőknek közösen kell(ene) kiutat találniuk a Magyarországot is egyre inkább sújtó pénzügyi és gazdasági válság okozta nehéz helyzetből..., a kormánypárti szavazók közül például 85 százaléknyian vélekedtek így, de a bizonytalanok, sőt, az ellenzékiek táborában is azok voltak többségben (75, illetve 53 százalék), akik az összefogás szükségességét, azaz az „egységben az erő”-féle elvet vallják. E számok ismeretében aztán aligha csodálkozhatunk azon, hogy az Orbán által kimondott „nem”-et a polgárok zöme (71 százaléka) helytelennek ítélte, és még az e tekintetben erősen megosztott ellenzékiek közel fele is úgy gondolta, hogy a Fidesz első emberének ebben az esetben másként kellett volna cselekednie. Nos, ha egészen őszinte akarok lenni, meg kell mondanom, én egy kicsit – vagy talán nem is kicsit – zavarban lettem volna, ha történetesen engem kérdeznek erről a dologról, mert bár elvben maximálisan egyetértek az összefogással, úgy hiszem, a miniszterelnök  invitációja nem erről (pontosabban: nem kizárólag erről) szólt.

Mert bár egyáltalán nincs okom kétségbe vonni, hogy Gyurcsány tényleg partnereket szeretne találni az általa bejelentett – és szerintem sem igen halogatható – reformok végrehajtásához, az is tény, hogy Orbánt illetően sok illúziója nem lehetett, lévén az ellenzék vezére számos alkalommal  nyilvánvalóvá tette, hogy mindent, de mindent másként csinálna, mint a szocialista kormányzat, főleg, ami a jelenlegi válság kezelését illeti. Akkor hát, mégis miről szólt a meghívás? Nos, erős a gyanúm – noha nem látok a kormányfő és pr-csapata fejébe –, hogy Gyurcsányék nem egyszerűen ráéreztek, hanem pontosan tudták (mire valók a közvélemény-kutatók),  hogy az emberek a válság közepette, félve a jövőtől, veszélyben érezve a saját és családjuk biztonságát, elvárják a politikusoktól, hogy tegyék félre az ellentéteiket, és energiáikat fordítsák a bajokból való minél gyorsabb kilábalásra. Ezért aztán a miniszterelnök rögtön kezdeményezően lépett fel, amely pozícióból lehetetlen volt rosszul kijönni, ellentétben Orbánnal, aki viszont sehogyan sem hozhatott jó döntést: ha elfogadja a találkozót, ismételten legitimálja a korábban egyfajta „karanténba” zárt Gyurcsányt (amiként tette azt a „gazdasági csűcson”), és még az érdem sem az övé, elvégre őt „kényszerítették” tárgyalóasztalhoz..., ha meg nem áll kötélnek – amiként azt tette  –, úgy ő lesz az örök békétlenség szimbóluma, az a valaki, akinek semmi sem drága, aki a hatalom megszerzését bárminél – még az ország érdekeinél is – sokkal fontosabbnak tartja. Ahogy én látom tehát, itt egy olyan játszmáról (is) szó van, amely túlmutat önmagán, s amelyben mindkét fél trükközik rendesen. Ami persze, nem baj..., feltéve, hogy a nagy taktikázások közepette válságkezelésre is jut idő.