Bojkott

Akárhonnan nézem is ezt a Magyar Hírlap ellen meghirdetett kormányfői  bojkottot, az igazság az, hogy jó szívvel sem a szerkesztőség, sem pedig a miniszterelnök álláspontját nem tudom támogatni. Engedjék meg, hogy a történteket ne részletezzem különösebben, hiszen a média híradásainak köszönhetően bizonyára mindenki értesült arról, hogy Gyurcsány Ferenc egy, a veszprémi gyilkosságról szóló Bayer Zsolt-publicisztikát követően  arra szólította fel az állami vállalatok vezetőit, hogy mondják le a Magyar Hírlap-előfizetéseiket, és mellőzzék a lapban való hirdetéseket, emellett utasította Draskovics Tibort, a rendészeti és igazságügyi tárca vezetőjét, hogy készítse elő a megfelelő sajtóetikai vagy jogi eljárást a kifogásolt írás kapcsán. Nos, tekintsünk el most az olyan – a (szélső)jobboldalon és az újságnál is előszeretettel hangoztatott – kijelentésektől, mint hogy a miniszterelnök „hadüzenete” minden valószínűség szerint nagyon jót tesz majd a Széles-orgánum példányszámának (ami – őszintén szólva – bőven rájuk is fér), amiként azt se firtassuk, vajon van-e joga a kormányfőnek közvetlenül utasítani az állami cégek menedzsmentjét erre vagy arra a cselekvésre (egyes jogászok szerint nincs, de ebbe az ügybe tényleg nem mennék bele), így mondjuk a hirdetéseik visszavonására, illetve az „élő” újságelőfizetések felmondására. Azt a sok-sok badarságot pedig, amit az esettel összefüggésben Széles Gábor hordott össze a sajtószabadságról..., nos, elsősorban az iránta való tapintatból nem elemezném. Ám ha már itt tartunk, annyit mégis hadd jegyezzek meg, hogy a sajtószabadság – mint a demokráciákban mindenütt – idehaza sem jelent (és nem is jelenthet) egyfajta parttalanságot, ugyanis annak gátat szab például az alkotmány, no, meg persze, a jóízlés.  

Mert bár szinte biztos vagyok abban, hogy a veszprémi tragédia kiváltotta indulatok hatására nem kevesen vannak ebben az országban, akik Bayer írásának nemcsak a mondanivalójával, de a stílusával is egyetértenek, számomra egy pillanatig sem kétséges, hogy az a hangnem, amely a cikk sajátja (és akkor a tartalom jogi vonatkozásairól még nem is beszéltem), már rövidebb távon is felmérhetetlen károkat okozna a magyar sajtónak, ha – ne adj'' isten – uralkodóvá, vagy akár csak gyakorivá válna. Mindez azonban az ég adta világon semmit sem változtat azon a tényen, hogy a miniszterelnök bojkottra való felhívását (felszólítását?) nem egyszerűen átgondolatlan, hanem kifejezetten hibás és rossz lépésnek tartom, dacára annak, hogy  Gyurcsány Ferenc kijelentéseivel, amely szerint nemcsak a vélemény szabad, hanem az olvasó is, aki „eldöntheti, hogy mit olvas és mit nem”, valamint hogy „a kormány politikája mögött értékválasztás húzódik meg”, nagyon nehéz lenne vitába szállni. Meggyőződésem szerint  ugyanis a kormány fejének ebben az ügyben nem (vagy legalábbis nem így) kellett volna megnyilvánulnia, hiszen enyhén szólva sem szerencsés – talán éppen ezért nem is akad rá sok példa –, amikor a hatalom kezd el különféle szerkesztőségeket, újságírókat és cikkeket minősítgetni. No, és persze, szükségtelen is, mivel megteszik ezt maguk az emberek, akik – ha máshogy nem – a pénztárcájukon keresztül nap mint nap „szavaznak” arról, vevők-e valamely lap és/vagy zsurnaliszta véleményére, világlátására, vagy sem. És ha valaki csak úgy nagyjából is tisztában van azzal, hogy a jelenlegi Magyar Hírlapot hányan vásárolják meg, az azt is tudja, hogy az olvasók már réges régen ítéletet mondtak.