Szélsőségesek és megalkuvók

Noha abban szinte az összes demokratikus politikai erő egyet ért, hogy az elkövetkező időszak egyik legfontosabb feladata a meglehetősen komoly parlamenti képviselethez jutó hazai szélsőségesek további térnyerésének a megállítása lesz, arról már sokkalta inkább megoszlanak a vélemények, hogy az önmagát rendre radikális pártnak aposztrofáló Jobbik példátlanul gyors megerősödéséért kiket és milyen mértékben terhel felelősség. Mert bár az európai politikai porondon szalonképtelennek számító szervezetek megizmosodása az öreg kontinens jó néhány országában megfigyelhető, az a jelentős előretörés, amelyet a Vona Gábor vezette csapat produkált, mindezek ellenére is kuriózumnak számít. Ami meg a Jobbik sikerének az okait illeti... Nos, bár e körben bizonyára egy seregnyi tényezőt lehetne és kellene megemlíteni, jómagam az első helyre tenném a rendszerváltáshoz fűzött remények meghiúsulását (és itt már rég nem a tőlünk nyugatabbra lévő országok életszínvonalának az eléréséről van szó, hanem a tömeges  elszegényedésről, illetve a fokozódó létbizonytalanságról), aztán ott van a szocialista párt és a liberálisok dilettáns kormányzása az előkészítetlen és  kapkodva elindított átalakításokkal (reformokkal), a pénzlenyúlásos ügyek tucatjaival meg a mindent elborító korrupcióval, hogy arról az igen súlyos pénzügyi-gazdasági válságról már ne is beszéljünk, amely aztán végképp „betett” az egyébként is brutálisan rossz hangulatnak. És bár véleményem szerint elsősorban e körülmények „ágyaztak meg” a Jobbiknak, az soha a büdös életben nem jutott volna a maihoz hasonló szerephez, ha a politikai elit különféle rendű és rangú tagjai részéről nincsenek azok a kétértelmű mondatok, félrenézések és szemhúnyások – egyszóval a kisebb-nagyobb  megalkuvások –, amelyek mind-mind Vonáék erősödését segítették elő.

Ott van mindjárt Orbán Viktor híres-hírhedt eszmefuttatása, amely 2003. május 18-án hangzott el, s amelyben a legnagyobb ellenzéki párt elnöke a Jobbikkal kapcsolatosan azt mondta, „én ismerem a szervezők jó néhány erőteljes figuráját”, és „bátorító szeretettel vagy nem is tudom, hogyan nézem, amit csinálnak (...) amit én látok, becsületes, rendes, nemzeti érdekek iránt elkötelezett, az élet mélyebb értelmét kereső fiatalokról van szó (...) nagyon kívánom nekik, hogy legyenek sikeresek az életben, és a közéleti próbálkozásaikat is siker koronázza”. Ugye, mennyire máshogyan hangzik ez, mint amikor a Fidesz első embere arról meditál, hogy lezavar két pofont Vonáéknak, és villámgyorsan hazazavarja őket? Amiként igen nagyot fordult a világ Széles Gáborral is, akinek médiumai nem oly régen  még ugyanolyan „bátorító szeretettel” beszéltek a Jobbikról, akárcsak az  ellenzék vezére, hogy utóbb mintegy varázsütésre (értsd: Orbán intésére) megváltozzanak, és a létező legdurvább, legalpáribb stílusban kezdjék el támadni a Fidesz számára is egyre veszélyesebbé és veszélyesebbé váló ellenfelet. De persze, említhetném Sólyom Lászlót is, aki a Sándor palota ablakaiból valahogy „nem látta meg” a rezidenciájától alig pár méternyire zajló gárdistaavatást (vagy ha látta, nem volt róla semmiféle véleménye), esetleg azt a Dávid Ibolyát, aki az igazságügyi tárca vezetőjeként csupán annyit tudott hozzáfűzni egy Ferencváros–Újpest labdarúgó-mérkőzésen hallott kollektív zsidózáshoz, hogy „nem értek a focihoz”, aminél ostobább és cinikusabb megjegyzést keveset hallani. Na, úgyhogy ezek az emberek (és persze, még sokan mások) mind-mind felelősek azért, hogy a helyzet idáig fajult. És ez akkor is igaz, ha most ők csodálkoznak a legjobban.