Magyar valóságshow az EP-ben

Napokon át volt visszhangos a magyar sajtó attól a verbális csatározástól, ami az Európai Parlament minapi brüsszeli ülésén zajlott le a mostanában a magyar jobboldal támadásainak célpontjává vált Heller Ágnes filozófus, valamint Morvai Krisztina, a Jobbik EU-képviselője között azon előadáson, amelyet az immár a 82. évében járó Heller az európai zöldek felkérésére az Orbán-kormány politikájának legfőbb jellegzetességeiről tartott. A vita azonban egyáltalán nem amiatt tört ki, mert a filozófus asszony úgy vélte, a Fideszből hiányzik az önuralom, illetve, hogy az idehaza zajló „jobboldali forradalom” célja és lényege a rendszerváltás óta eltelt több mint húsz év egyfajta „likvidálása”, sőt, még csak nem is amiatt, amit a magyarországi pluralizmus leépüléséről, egész pontosan a leépítéséről mondott – mindezt igazolandó Heller szólt a Sólyom László helyére rakott „báb” államfőről, az Alkotmánybíróság jogainak megnyirbálásáról, a magán-nyugdíjpénztárak államosításáról, a médiatörvényről és a jelenleg is folyó „Kulturkampfról” –, hanem a 2006 őszi események kapcsán. Amikor ugyanis Heller annak a véleményének adott hangot, hogy a magyar emberek túlzottan szervilisek a hatalom irányába, a már jó ideje a 2006-os történésekkel kelő és fekvő Morvai Krisztina azon nyomban nekiszegezte a kérdést, hogy akkor vajon a „kommunista-szocialista-liberális kormányzat” miért lövetett a nép közé, illetve, hogy a szemkilövetések idején hol voltak a liberálisok és a zöldek, és hol volt maga Heller Ágnes. Na, erre hangzott el az azóta hírhedtté vált „no one was shot, no one was tortured” válasz, aminek kapcsán aztán kis hazánkban parttalan nyelvészeti polémiák kezdődtek arról, vajon a „shot” kifejezés jelenti-e a gumilövedékkel való lövést is, avagy csak éleslőszer esetében használatos. 

Nos, hogy egészen őszinte legyek, ebben a történetben engem az izgat a legkevésbé, hogy Heller mindenfajta lövöldözést tagadott-e, amiként azt a jobboldali médiumok váltig állították, avagy csupán – amiről az ő verziója szólt – az éles töltény használatát cáfolta. Mert bár jómagam is fontosnak tartom a 2006 őszi események tisztázását, azt azért nem gondolom, hogy emiatt nagyon sokadszorra is le kellene égetnünk magunkat Európa előtt. Igen, sokadszorra, ugyanis a mostani Morvai–Heller-csatározást korábban megelőzte egy Morvai–Göncz-ütközet, hogy az Orbánék által elfogadtatni kívánt médiatörvény meglehetősen visszás brüsszeli fogadtatatásáról már ne is beszéljünk. Nem kizárt persze, hogy az Európai Unió parlamentjében lassan-lassan kezdenek hozzászokni, hogy az ellentétes ideológiákat valló magyarok külföldön igyekeznek egymással felmosni a padlót, ám magam nem tudok – és nem is akarok – megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy honfitársaink ugyanazzal a békétlenséggel és feszültséggel mételyezik az ilyen-olyan európai fórumokat is, amellyel itthon már mindenki torkig van. Félreértés ne essék, viták a legjobb családban is vannak, csakhát nagyon nem mindegy, valaki a saját lakásán belül, kultúremberhez illően kísérli-e meg rendezni a konfliktusokat, vagy a lépcsőházban, az összes szomszéd szeme láttára, amúgy igazi vadparaszt módjára. Merthogy amit a magyar politikai elit egy ideje művel, leginkább ez utóbbira hajaz. Éppen ezért én nagyon csodálkoztam, hogy a Morvai és Heller brüsszeli vitáját bemutató videó milyen indulatokat váltott ki idehaza. Holott hát, nem anyázni kellett volna, hanem szégyellni magunkat. Mások helyett is.