Neonácik, vonulások, kormányok

Nem minden tanulság nélküli az az írás, amit a kormánypárthoz közel álló Heti Válasz internetes változatában olvastam, és ami azt taglalja, hogy az Orbán-kabinetnek köszönhetően a magyar főváros immáron „nácimentes övezetté” lett, ugyanis Orbánéknak rendőrségi, valamint nemzetbiztonsági eszközök segítségével sikerült kiszorítaniuk Budapestről a honi és külföldi  újfasiszta szervezeteket, amelyek így az idén – ellentétben az elmúlt évek belvárosi masírozásaival – félreeső, eldugott helyeken voltak kénytelenek megtartani a már hagyományosnak tekinthető úgynevezett „becsületnapi” megemlékezéseiket. Ám a dolgozat igazi érdekességét számomra nem az Orbán-csapat újabb sikere fölötti újságírói örömködés adta, sőt, még csak nem is az a bölcsesség, miszerint kis országnak kis szélsőjobbja van, mint inkább azok az információk, amelyeket a lapnak mesélő nemzetbiztonsági forrás a mindenkori hatalom magatartásáról, főleg pedig a szélsőségesek ellen alkalmazott módszerekről mondott. Szerinte ugyanis a szolgálatok a kis hazánkban működő szélsőségeseken már olyan régen „rajta vannak”, hogy Magyarországon csak és kizárólag akkor van látványos nemzetközi neonáci felvonulás, ha azt a regnáló hatalom nem akarja megakadályozni. Ahogyan azonban a politikai döntés megszületett – így a nemzetbiztonsági szakember – „erőszakmentes rutinfeladat az egész”. És hogy valóban az, azt egy példával is igyekezett illusztrálni, mondván, az első lépés, hogy a szélsőségesek közterület-foglalási kérelmét el kell utasítani. Ha pedig úgy  döntenek, magánterületen ünnepelnének, akkor „fel kell keresni a terület tulajdonosát, és érdeklődni, szeretné-e, ha jövő héten megjelenne nála az adóhatóság avagy az ÁNTSZ”..., amely kérdés a problémát szinte mindig  megoldja.

No, már most, ha ez így van (márpedig magam is azt gondolom, hogy így van), akkor az előző évek kormányainak a szélsőségesekkel kapcsolatos magatartása..., hát, legalábbis kérdéseket vet fel. Hogy miért? Nos, amint az köztudott, az első „becsületnapi” megemlékezésre 1997. február 11-én, azaz a Horn-érában került sor, ám az 1998-as választásokon a győzelmet megszerző Orbánék az első adandó alkalommal szétverték a rendezvényt (lásd az 1999-ben a Viking Klubban történt eseményeket), amit azután az első Orbán-kormány idején többet nem is tartottak meg. Ám a szocialisták és a liberálisok hatalomátvétele után újra kezdődött az egész. Olyannyira, hogy 2003-ban már Budapest „szívében”, a Kossuth téren ünnepeltek a hazánkbéli és a külföldről érkezett szélsőségesek, akik azóta esztendőről esztendőre minden különösebb nehézség nélkül emlékezhettek, ugyanis a hatóságok nem tudták vagy nem akarták elejét venni a meneteléseknek. És ezzel el is érkeztünk a talán leglényegesebb kérdéshez, hogy tudniillik az újfasiszták hosszú-hosszú éveken át tartó budapesti parádézását vajon a szociálliberális kormányok mérhetetlen dilettantizmusának, vagy nagyon is tudatos „politizálásának” (értsd: hátsó szándékainak) „köszönhetjük-e”. És bár első megközelítésben magam hajlandó lennék Draskovics, Szilvásy és a többiek balfaszságára szavazni – főként az olyan melléfogások után, mint amilyen például Draskovics rendészeti miniszter röhejes robbantásos videója volt –, mégis azt hiszem, a szolgálatoknak csak afféle ujjgyakorat lett volna a szélsőségesek grasszálásának gátat vetni (lásd az írás elején  említett véleményt), ha a politikának nem áll érdekében a fasisztaveszélyt a ténylegesnél nagyobbnak és fenyegetőbbnek bemutatni. Na, egyszóval magam úgy vélem, Orbánék (Pintérék) ez ügyben hatékonyabban teszik a dolguk. Különösebb csinnadratta nélkül, ám láthatóan eredményesen. És a lényeg mégiscsak ez.