Haverok, buli..., hanta

Nem igazán akartam én foglalkozni azzal a budapesti születésnapi bulival, amit a megalakulásának 15. évfordulóját ünneplő Fidelitas tartott a Moulin Rouge-ban, és amely a sajtó egy részénél rendesen kiverte a biztosítékot (bár nekem is meglehetősen komoly fenntartásaim voltak a Fidesz ifjúsági szervezetének rendezvényével kapcsolatban), ha egészen véletlenül nem bukkanok rá arra az írásra, ami a szülinapi buli fő szervezőjének, egyben a Fidelitas alelnökének, Oroján Sándornak a blogján jelent meg, s amiben a láthatóan sértődött, ugyanakkor igen magabiztos fiatalember megpróbál válaszolni az őket ért bírálatokra. Nos, a „Jogunk van bulizni” címet viselő kis dolgozatban Oroján mindenekelőtt azt adja ország-világ tudtára, hogy véleménye szerint „minden fiatalnak joga van a biztonságos, megfizethető s színvonalas bulizáshoz, akkor is, ha a Fidelitas tagja”, majd következnek a magyarázatok, pontosabban a magyarázkodások. Oroján szerint például a Moulin Rouge még csak véletlenül sem luxuslokál, ahogy azt néhány lap megjegyezte, hanem egy, a fiatalok körében úgy tíz éve népszerű hétvégi diszkó, a fővárosban átlagosnak számító belépőkkel és árakkal. Nem igaz továbbá az a számos helyen megjelent információ sem – írja az alelnök –, hogy „több mint egymilliós” volt a számla, hiszen 829 ezer forintot fizetett a Fidelitas a saját költségvetéséből, ami – figyelembe véve a mintegy 500 vendéget – fejenként 2000 forintos költséget sem jelent. Végezetül Oroján ráerősít írása fő üzeneteire, mondván, „fiatalok vagyunk, szervezetünk 15 éves születésnapját méltó körülmények között, egy fergeteges, messze a fővárosi átlag alatti költségvetésű, saját keretből fizetett rendezvénnyel ünnepeltük meg; nincsen ebben semmi kivetnivaló, sőt, büszkék vagyunk rá”.   

Nos, a világ minden kincséért sem szeretném elkeseríteni a kormánypárt utánpótlás csapatának oszlopos tagját, de annyit azért csak elárulok neki, hogy büszkeségre nincs semmilyen oka. És nem elsősorban azért, mert a közösség pénzéből akárki képes megszervezni egy bulit (ehhez sem ész, sem pedig különösebb tehetség nem szükségeltetik), vagy mert nem vall túlságosan jó ízlésre, hogy miközben az állampolgárok nagy része egyre szorosabbra és szorosabbra kénytelen húzni azt a bizonyos nadrágszíjat, s miközben a miniszterelnök az ország előtti álló nagyon nehéz időszakról szónokol, aközben a „forradalmi” élcsapat fiókcsapata a Moulin Rouge-ban múlatja az időt (az ilyen finomságokat ugyanis nem lehet tanulni, ezt vagy érzi valaki, vagy nem), hanem mert Oroján szinte semmit nem értett meg a kritikákból. Nem értett meg, különben nem aligha adta volna írásának a finoman szólva is szerencsétlen „Jogunk van bulizni” címet, s a szövegben sem az olyan irtózatosan hülye kijelentésekre koncentrált volna, miszerint egy „mezei” fidelitasosnak is éppen annyi joga van kikapcsolódni, mint a többi fiatalnak. Ez a történet ugyanis egyáltalán nem a bulizási jogról szól, hanem azokról a dolgokról, amiket az imént említettem, még inkább pedig arról a politizálásról, amelyet a szocialisták kormányzása idején láttunk az Oroján-féle gárdától. El tudják képzelni azt az ordítást és fogcsikorgatást, amit a Fidelitas rendezne, ha – teszem azt – a fiatal baloldal bulizik válság idején? Reggeltől estig mást se hallanánk, csak hogy „amíg a zemberek, a szegény magyar családok filléres gondokkal küszködnek, addig a lelketlen és érzéketlen bankárkormány ifjúsági szervezetének a tagjai...”, stb., stb. Így azonban, hogy ők a hunyók, mindjárt teljesen más a leányzó fekvése. Ami persze, nem meglepő. Számukra ugyanis Szijjártó és társai a minta.