Kicsi a bors, de gyenge

Van a Bud Spencer-filmeknek, közelebbről a világszerte nagyon népszerű Piedone-sorozatnak egy visszatérő motívuma, amelyen a nézők általában kitűnően szórakoznak. Ugye, Önöknek is felrémlenek azok jelenetek, ahol egy kiadós tömegbunyó során a hatalmas termetű Rizzo felügyelőnek egy nálánál vagy fél méterrel alacsonyabb és úgy 50 kilóval könnyebb ellenfél esik neki, aki egészen addig csépeli rendkívül elszántan az óriás gyomrát-hátát, amíg az észre nem veszi és egy kézlegyintéssel arrébb nem pöcköli a pehelysúlyú hepciáskodót. Nos, hogy egészen őszinte legyek, manapság egyre gyakrabban és gyakrabban jutnak eszembe ezek a Piedone-sztorik, látva, hogy az Orbán-kabinet, még pontosabban maga a miniszterelnök – nem lévén képes reálisan megítélni az erőviszonyokat – milyen elszántan és vehemesen ront neki a vele megközelítően sem azonos súlycsoportban lévő „ellenségeknek”, hogy aztán rendre úgy járjon, mint a Piedone-mozik cingárjai. Ez történt példának okáért, amikor Orbán az Európai Parlament strasbourgi plenáris ülésén elhangzott súlyos bíralatokat követően idehaza az uniónak kiosztott kokikról és sallerekről beszélt, vagy amikor a minapi EU-csúcson először szkanderezni próbált, ám néhány óra múlva kapitulált, s természetesen ezt láthattuk akkor is, amikor nagy hangon és még annál is nagyobb önbizalommal „hadat üzent” a Nemzetközi Valutaalapnak, hogy azután – a fél világ nagy derültségére – gyakorlatilag bármiféle küzdelem nélkül beadja a derekát. Amely viselkedést persze, lehet akár bátornak is  minősíteni, bár a politikában sem igazán az a cél, hogy az ember hülyére veresse magát.  

Nagyon remélem, egy pillanatig sem vették komolyan az iménti, ironikus megjegyzésemet, mert bár magam is tisztelője vagyok a legenda számba menő magyaros virtusnak, azt gondolom, úgy nekirontani a nálunk sokkal erősebbeknek, hogy az embernek nem a győzelemre avagy egy halovány ikszre nincs semmilyen esélye, de még csak egy tisztes vereségre sem..., nos, az nem bátorság, mint inkább ostobaság. És különösen az, ha erre a küzdelemre nem csupán kevesek mehetnek rá, hanem egy egész ország. Megjegyzem, jómagam egészen sokáig úgy hittem, Orbán Viktorban egy olyan reálpolitikust tisztelhetünk, aki ugyan mindenkor elmegy a legvégső határig, ám pontosan tudja, mikor kell megállni, s aki azzal is tökéletesen tisztában van, mely küzdelmekbe nem érdemes belemenni, továbbá, hogy ha már egyszer elkezdtünk háborúzni, melyik az a pont, amelyen túl már értelmetlen áldozatot hozni és persze, áldozatot kérni. Manapság azonban mind gyakrabban és gyakrabban érzem azt, hogy a miniszterelnök – nagy valószínűséggel a kétharmados parlamenti többséget hozó választásoknak „köszönhetően” – elveszítette a realitásérzékét (vagy ahogy azt a politikai ellenfelei szokták fogalmazni: a józan ítélőképességét), és lépten-nyomon olyan csatározásokba bonyolódik, amiket egyszerűen lehetetlen rendkívül  komoly presztízsveszteség nélkül megúszni. (És itt persze, nem azokról a  fanatikus Orbán-hívőkről beszélek, akik szemében a kormányfő tekintélye megkérdőjelezhetetlen, hanem a tömegekről és a külföld véleményéről.) Orbán és kormánya értelmetlen hősködésével különben nem lenne semmi baj, ha – pechünkre – nem ülnénk velük egy gyorsnaszádban. Amire most az ég világon mindenhonnan lőnek.