Voltak, akik javasolták, menjünk az oroszok ellen

— Elmúltam nyolcvanéves és nagyon kötődöm az 56-os dolgokhoz. Sok pozitív és negatív élményem van abból az időből — kezdi beszélgetésünket az alezredes, aki élete javát a szolnoki repülőtéren töltötte, annak a három évnek a kivételével, amíg az az oroszok fennhatósága alatt állt. Alakulatánál élte végig, ahogy 1956-ban a repülőtér zárt közösségében lezajlottak az események.
— Eléggé zárt közösség volt. Általában olyan embereket hívtak ide, főleg repülőgép-vezetőnek, aki minden vonatkozásban megbízhatónak számított. Arra például nagyon ügyeltek az elhárítók és a politikai munkások, hogy véletlenül se legyen disszidálás. Rajtunk volt a szemük, de nagyon, s ma már köztudott, hogy besúgók is voltak közöttünk nem kis számban. Ennek révén elég sok növendéket le is szereltek menet közben.

Fodor Gyula nyugállományú repülő alezredes, 1949-től 1978-ig szolgált. repülőgép-vezetőként Szolnokon végezte a tisztiiskolát, ma is a városban él.

Ezek szerint a hadsereg megbízhatónak bizonyult 56-ban?
— Később ezt állították, de nem igaz. Az említett politikai munkásokon és elhárítókon kívül a nagy többség örült volna annak, ha a szovjet csapatok kimennek Magyarországról és ez volt a lényeg. Ennél tovább nem is gondolkodtunk. A laktanyában forradalombarát hangulat volt, amit a katonai fegyelem és az előző évek tapasztalatai alapján kialakult óvatosság azért ellensúlyozott némileg. Amikor a parancsnok, Kablay alezredes szokása szerint tömören tájékoztatott bennünket a pesti eseményekről, elrendelte, hogy a tisztek is tartózkodjanak bent éjjel-nappal a laktanyában. Nem vagyok benne biztos, de talán csak a bankhoz és a rádióhoz vezényeltek ki katonákat őrzés-védelem céljából. Leállt a kiképzés, a repülés úgyszintén, két kivétellel.

Egyszer Szabó József őrnagy szállt fel egy Jak —11-es géppel, amikor egy Debrecenből érkezett egyetemistát vitt felderítésre egészen a keleti határig. Máskor én ellenőriztem egy kétfedeles PO—2-es géppel a tápiószentmártoni repülőtér körüli helyzetet Kablay alezredes parancsára, úgy 4-e előtt négy-öt nappal. Egészen alacsonyan, a fák magasságában mentem, és Szolnokot elhagyva mit látok! A 4-es főút mellett jobbra, Szolnok és Abony között az út mellett harci eszközök, páncélosok, lövegek, katonák tömegét az út melletti szántóföldön táborozva. Meg is ijedtem, amikor a lövegek csövét rám irányulni láttam, kínomban a gépet billegtetve jeleztem: ne bántsatok, én nem bántalak benneteket. Sok nehéz helyzetet éltem át, amikor mindig tudtam, mit tegyek, de itt fogalmam sem volt róla. Visszatérve azután jelentettem a látottakat a parancsnokomnak.

A szolnoki alakulat a forradalom alatt mindvégig kimaradt az összetűzésekből. Hogyan szállták meg végül Önöket az oroszok?
— Az utolsó napon nem voltunk a laktanyában, engedéllyel otthon aludtunk. Reggel jön az egyik növendék, hogy menjek be, mert megszállták a laktanyát az oroszok, és le kell adni a fegyverünket. Bementem, és akkor már egy orosz tiszthelyettes elé hordták le egy ponyvába a növendékek a fegyvert és a lőszert. Most is rossz rá visszagondolni, de nem mindegy egy katonának, ha lefegyverzik. Kivettem a lőszert a pisztolyomból, odadobtam a többi közé és az orosz csak rám nézett, talán ő is értette. Egyébként békésen zajlott le, semmi lövöldözés, ellenállás nem volt szerencsére, mert abból sokkal nagyobb baj lett volna.

Nem is gondoltak arra, hogy szembeszálljanak az oroszokkal?
— Köztudott, hogy Szolnok Kablay Lajosnak, ennek a mindenki által szeretett bölcs embernek köszönhettte, hogy itt nem lőttek, nem voltak halottak. Pedig voltak forrófejűek, akik azt javasolták, hogy menjünk az oroszok ellen. Ezeket az embereket leszerelte, hogy hősi halottak akartok lenni? Szétverték volna nem csak a repteret, de a várost is az oroszok. Voltak információi többek között Szabó őrnagytól és az én felderítő repülésem révén is az orosz csapatmozgásokról és az erők nagyságáról.

Elérkeztünk oda, hogy az oroszok lefegyverezték Önöket. Másnap pedig, ha jól tudom, már Ön őrizte embereivel a megyeházát, amin sokáig tábla hirdette, hogy ott alakult meg a Kádár –kormány.
— Hát Kádár ott biztosan nem alakított kormányt. Negyedike után már az elhárítók parancsoltak a laktanyában és ő tőlük kaptam parancsot Szabó József őrnagyon keresztül a megyeháza őrzésére. Ugyanis csak az én századom maradt egyben, mert 4-e után, amikor a növendékek szétszéledtek, saját biztonságuk érdekében rábeszéltem őket az itt maradásra, amíg nem tisztázódik a helyzet. Veszélyes lett volna akár az oroszokkal találkozniuk útközben, akikről köztudott volt, hogy könnyen elirányítanak valakit kelet felé, vagy kitenni magukat annak, hogy a kék repülős paroli miatt a még fegyveres forradalmárok ávósnak nézzék őket. Hallgattak rám, itt is maradtak, és így esett ránk a választás, amikor összeszedték az őrséget.

Szabó őrnagy valóban azt mondta, hogy a Kádár-kormányra kell vigyázni itt a megyeházán, de lehet hogy őt is félretájékoztatták. Megkérdeztem tőle, hogy mi lesz, ha elvállalom és később ezért vonnak felelősségre? “Ha nem vállalod el, akkor meg most lesz bajod. Vállald el, végeredményben nem olyan nagy ügy ez” mondta. Hát nem volt az kicsi sem, de másnap, ötödikén 20 növendékkel és 8 tiszttel kijöttünk a megyeházára és ott voltunk három hétig, amikor leváltottak bennünket a tüzérek. Nos, ott nagyon meglepődtem, mert abban az épületben, ahova elvileg senki sem léphetett be, egy csomó civilt találtam, minden bizonnyal azonosakat azzal a 15-20 emberrel, akik a repülőtérre érkeztek az orosz megszállás után még délelőtt 9-10 óra között egy LI—2-es géppel, majd a város felé távoztak egy orosz teherautó platóján. Nagyjából két hétig voltak ott, és ezalatt Apró Antal többször bejött hozzájuk. Talán szó lehettet arról, hogy a kormányba delegálnak közülük valakit, de mivel erősen kompromittált emberek voltak a Rákosi-időszak alatt, köztük Berei András, aki ha jól tudom ávós volt, Andics Erzsébet, Janza Károly, Bata István, hát Kádárnak sem kellettek.

Mi következett ezután?
— Hosszú ideig a század anyagainak leadásával voltam elfoglalva, mivel gyakorlatilag megszűnt az alakulat. A tisztekből közben megszervezték többé-kevésbé önkéntes alapon az úgynevezett karhatalmat, ahova én nem nagyon igyekeztem rengeteg elfoglaltságomra hivatkozva. Addig erőltették a belépést, hogy 57 márciusától, amikor már nem voltak nagyobb akciók névlegesen részt vettem a karhatalom tevékenységében. Egy ilyen bevetésen vettem részt személyesen, ami egy érdekes eset volt, jellemző az akkori időszakra. Bementünk egy irodára, ahol már bent volt egy apám korú öregember.

Mi kijöttünk, csak a parancsnok, a helyettese, meg négy fogdmeg maradt bent. Nos, az öreg kékre zöldre volt verve, csupa véresen került onnan elő. Mint később megtudtam, ki akart lépni a téeszből, azért bántak el így vele, ami jellemző volt arra az időszakra. Amikor bejöttünk onnan, mondtam Gálfi Sándornak, a helyettesnek, tudod-e mit művelnek ezek kinn? Többet ártanak a pártnak, mint használnak, ütik, verik a népet. Azt válaszolta, mondtam én nekik, ne csinálják, de csak csinálják. Valószínűleg ő is egyetértett az egésszel.

Ön tagja volt a pártnak?
— 56 után sokáig nem, de utóbb mégis be kellett lépni a család, de nem utolsósorban a repülés miatt. A repülő szakmát nagyon szerettem és nem akartam abbahagyni, s ennek az volt az ára. De nagyon hosszú ideig én nagyon olyan megtűrt ember voltam, le is akartak szerelni, végül megúsztam annyival, hogy egy évvel visszavetettek az előléptetési időben. Szememre vetették, hogy az oroszok ellen beszéltem, ami mindannyiunkra jellemző volt akkor.

Végül az MHSz-nél oktattam évekig a Szovjetunióba induló pilótajelölteket az alapfogalmakra, míg visszakerülhettem a Szolnokon újra fölálló Kiliánra. Nagyon sokan nem kellően átgondolva a dolgokat túlságosan belemélyedtek akkor a politizálásba, ezeket le is szerelték később. Én óvatos duhajként tudtam, hogy úgysem tudom megváltani a világot.
Hangsúlyozom, lelkes híve voltam a változásnak ebből később lett is bajom A századnál próbáltam csendesíteni az embereket, hisz akkor Tápiószentmárton fölött már láttam, mi készülődik.. Nem mindenki gondolkodott így, túlzásba is vitte, ezeket az embereket utána mind egytől egyig le is szerelték, de rajtuk kívül is nagyon sok embert a törvény elé citáltak a légierőben. Szolnokon szinte lefejezték a parancsnoki állományt. Végül is magam sem kerültem ki az eseményekből tiszta lappal, de abban biztos vagyok, hogy semmi olyan cselekményben nem vettem részt, amit utólag ne vállalnék. Abba mi nem mélyedtünk bele, hogy milyen változást akarunk, netán kapitalizmust szeretnénk. Inkább egy oroszok nélküli szocialista Magyarországban gondolkodtunk.

Azt is el kell mondanom, előrebocsátva, hogy én nem értek velük egyet, sokan azok közül, akik tovább szolgáltak a hadseregben, sajnos 56-ot nem forradalomnak, hanem ellenforradalomnak tekintik. A hivatalos megnyilvánulásokon forradalomról beszélnek, de magukban mást gondolnak. Részben megértem őket. Mert a hadseregbe általában olyan embereket hívtak be, akiknek nem kis dolog volt, hogy katonatisztek lehettek. Magam is parasztszülők gyermeke vagyok. Úgy fogalmaznak még most is, hogy a párt csinált belőlünk embert. Hát ez nem így van. Szoktam nekik mondani, mert vitatkozunk néha, én nem azért lettem, katona, hogy a párt katonája legyek, hanem egyrészt, mert szerettem a repülést, de nagyon, másrészt aki katona az nem a párt katonája, hanem az országé, azt kell védenie és nem a pártját. Én nem osztom azt a véleményt, hogy 56 ellenforradalom volt.