A szerelem elmúlhat, a karate azonban örök

Kevesen akadnak szerte a megyében, de még az országban is, akik ne hallottak volna Furkó Kálmánról. A kyokushin karate egyik magyarországi szülőatyja ma már 63 éves, nyugállományú ezredesként éli mindennapjait Szolnokon. Ugyan naponta lejár Széchenyi körúti dojójába (edzőtermébe), oktatja a karate iránt érdeklődő fiatalokat, de az a forgatag, az a „rivaldafény”, mely több évtizeden keresztül körülvette, már a múlté. Amikor telefonon bejelentkeztem nála, hogy szeretnék róla írni, először elhárított: „Nem vagyok én már érdekes." Azért sikerült meggyőznöm, s bár húsz esztendeje ismerem, azért most egy merőben más arcát fedte fel előttem.

— Ha nem haragszik Shihan, ezúttal ne a kyokushin karatéról, hanem magáról az emberről, Furkó Kálmánról beszélgessünk — szegeztem neki a kérést.

— Gondolod, hogy kíváncsi még rám valaki? De te tudod, kérdezz!

— Melyik az igazi Furkó Kálmán, a katonatiszt vagy a karatéka?

— Világ életemben testnevelőnek vallottam magam. A katonai és sportpályafutásom szorosan összefonódik, s ez együttesen adta a testnevelőt. Kora fiatalságomtól kezdve sportoltam, így nem véletlen, hogy az érettségi után a Testnevelési Főiskolára jelentkeztem. Miután felvettek, megkerestek a honvédségtől és ösztöndíjat ajánlottak. Ezzel aztán egy csapásra el is dőlt a sorsom. Sorkatonaként felderítő kiképzést kaptam, önvédelmet tanultam, a TF-en pedig megismerkedtem a kyokushin karatéval, s innentől már nem volt visszaút.

— Elismerésre méltó pályafutást tudhat magáénak. Sportolói karrierje nyitott könyv a küzdősport szerelmesei számára: hétdanos mester, Európa-bajnokok sorát nevelte, ám a katona Furkó Kálmánról már kevesebbet lehet tudni.

— A seregben töltött első hónapok meghatározták a sorsom. Minden álmom az volt, hogy a felderítőkhöz kerüljek. Az én szememben ők jelentették a katonaság csúcsát. Ugyan Vácott, a híradó ezrednél kezdtem a csapatszolgálatot, ám két évvel később, 1973-ban már Szolnokon voltam, az ejtőernyős felderítőkhöz tartoztam. Huszonkilenc évet szolgáltam a Bercsényi László Felderítő Zászlóaljban. Hogy jól csináltam a dolgom, bizonyítja, soron kívül léptettek elő őrnaggyá, majd alezredessé. Mindvégig komolyan vettem a testnevelő tiszti beosztásomat, végül parancsnokhelyettesként, 54 éves koromban, harmincegy esztendei aktív szolgálat után köszöntem el a seregtől. Jelenleg nyugállományú ezredes vagyok.

— Ereje teljében lévő, csupa izom sportemberként nem érezte túl korainak a nyugdíjazását?

— Mivel igazából nekem soha nem volt szigorúan vett katonai végzettségem, csupán polgári egyetemem, tulajdonképpen felértem a csúcsra, nem volt, ami motiváljon.

— Ezek szerint maradt a kyokushin. A karate az örök szerelem?

— Rossz a megfogalmazás, a szerelem elmúlik, a karate azonban örök. Mióta 1977. október 24-én megtartottam az első hivatalos kióedzést Szolnokon, egyetlen nap sem múlt el úgy az életemben, hogy ne foglalkoztam volna a karatéval. Reggeltől késő délutánig a sereg, este a karate töltötte ki az életemet.

— A család miként tolerálta az örökös távollétet?

— Hát nem is tudom. Diákkori szerelmem volt az első feleségem. Verával 16-17 éves korunktól voltunk együtt. Egyszerre érettségiztünk Budapesten, együtt felvételiztünk a TF-re, majd 1970-ben összeházasodtunk. Hogy húsz évvel későbbi válásunkhoz van-e köze a feszített tempójú életvitelemnek, nem tudom. Két gyerekünk született, a fiam, Kálmán jogot végzett, ma már alezredes a rendőrségnél, a lányom 38 éves, Londonban él. Két unokám van, Kálmán 13, Bence 10 éves. Második nejemmel, Judittal lassan húsz éve élünk együtt. Ő elfogadott, mint katonát, s mint karatékát is.

— Számtalan elismerést kapott az elmúlt években. Melyikre a legbüszkébb?

— A legnagyobb rangja mindenképpen a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjének van, melyet 2007-ben vehettem át Sólyom László köztársasági elnöktől. Nagy örömet okozott, amikor munkám elismeréseként megkaptam 1998-ban Szolnok város Ezüst Pelikán Díját. A világ, illetve az európai kyokushin karate szervezeteiben is értékelik a tevékenységem, a technikai és bíróbizottságnak vagyok a tagja.

A nyolcvanas, kilencvenes években fiatal férfiak tucatjai kérvényezték, hogy sorkatonai szolgálatukat a felderítőknél szeretnék letölteni. Az ok prózai volt: Furkó Kálmán keze alatt válhattak katonává. Közülük nagyon sokan a seregben kötöttek örök szerelmet a karatéval. Furkó Kálmán ma már nyugállományú ezredes, így „csak” civileket fertőzhet meg kyokushin iránti alázatával, életformájával.
Ők sincsenek kevesen.

 Született: Mátészalka, 1947. január 2.

Családi állapot: nős, két gyermek, két unoka
Iskolai végzettség: Testnevelési Egyetem
Foglalkozás: katonatiszt, nyugállományú ezredes
Rangosabb elismerései: Aranykoszorús I. osztályú ejtőernyős, JNSZ Megyei Testnevelési és Sportdíj, Ezüst Pelikán Díj, Magyar Köztársaság Arany Érdemkereszt, Aranykor kitüntető cím, arany fokozat