A falu szíve szakad meg, ha elköltözik a pár a településről

— Imre! Merre vagy? — a feleség, Edit már jó néhány perce szólongatja férjét, Berkes Imrét a hatalmas porta minden zugában megfordulva, de csak nem találja. Mi türelmesen várakozunk, közben szemügyre vesszük a gondozott veteményest és a csinos kerti kiülőt. Közben meglett Berkes Imre, csak nem veszett el.

— Bár már iskolában nem tanítok, nem tudok üldögélni, mindig kell valamit csinálnom — magyarázza a férfi, aki nem csak Kungyalu, de Cibakháza, Cserkeszőlő elismert pedagógusaként ment nyugdíjba 2005-ben. — Cserkében kezdtem a munkát. Főleg alsósokat oktattam, ahogy mondták annak idején, én voltam a kettő-négyes, azaz másodikosoknak meg negyedikeseknek tartottam egyszerre órákat. Majd áthelyeztek a Gyügér-pusztai iskolába. Hallottak róla?

Ingatjuk fejünket, Imre pedig hozzáteszi, ezen nem is csodálkozik, mert már régen felszámolták az iskolát: a tanyasi gyerekek jártak oda, mindannyian egy osztályba. — Minden osztály kapott 10-15 percet, a többiek addig szépen önállóan dolgoztak. Manapság már ez elképzelhetetlen! — legyint a nyugdíjas pedagógus.

— Nem a szigor dönti el, van-e fegyelem egy osztályban! — vallja a férfi. — Hanem az, hogy a tanító szereti-e a gyerekeket vagy sem. Volt, hogy egy gyerek felírta kezére a Toldi szövegét, majd azt onnan felolvasva mondta el nekem. Láttam én, hogy puskázik, így azt mondtam neki, egy ilyen remek verset vigyázzállásban kell szavalni! Ha elmondja úgy is, kap egy ötöst. Elszégyellte magát, másnap vigyázzállásban szerepelt.

A férfi, bár papíron nyugdíjas, még mindig dolgozik: gyerekeket korrepetál. — Főleg matekkal keresnek fel, de van egy harmadikosom, aki még nem tud olvasni. Ez az igazi kihívás! — mondja Imre, aki nem mellesleg a kultúrház és a könyvtár vezetője is, munkáját ingyen végzi. — Sajnálom az itteni fiatalokat: nem tudnának máshová menni, nem hagyhattam, hogy bezárjon ez a két intézmény! — mondja, majd (miután elsétálunk a könyvtárba) megmutatja azt a számítógépet, melyet saját „keretéből” vásárolt a fiataloknak, had’ internetezzenek.

A falu pedig már előre fél attól a naptól, amikor a Berkes házaspár elköltözik Kungyaluból. — Valószínűleg a fiunkhoz megyünk, Bács-Kiskun megyébe. Persze, a szívem szakad meg ezért a településért, de mit csináljunk? Megöregedtünk, itt nincs, aki gondunkat viselné...

Tanár bácsi, szólíthatom apának?

Berkes Imre szívesen mesél élményeiről. Például arról, amikor Cibakon kellett kertészkedniük tanítványainak. Az egyik fiú, mondván, hogy az ő apja már traktortulajdonos, nem akart dolgozni. A pedagógus szó nélkül kezdett kapálni a diák helyett, aki addig az árnyékban heverészett. A fiú fél óra múlva e szavakkal ment oda a tanítóhoz: „Nem tudom elnézni, hogy a tanár bácsi ásson!”, és kivette kezéből a szerszámot.

— Okosan, bölcsen kell nevelni a gyerekeket... — fűzi hozzá Imre, akinek majd’ fél évszázados munkásságát számos elismeréssel jutalmazták. — De a legnagyobb öröm az volt, amikor megkérdezte tőlem az egyik kislány, szólíthat-e apának. Számát nem tudom, azóta hány gyereknek voltam és vagyok én a pótapukája.

Joó Zsuzsa -->