Nála csak a medvék nagyobban székelyföldön

— Juhász volt mindkét nagyapám, az édesapám, szinte az összes nagybátyám, sőt az édesanyám is szakmabeli — kezdte Kovács Sándor, az utolsó túrkevei juhász. — Itt a városban akadnak, akik az utolsó mohikán néven is emlegetnek, hiszen páran foglalkoznak még juhokkal, de nem ismerek olyan embert, akinek juhász végzettsége van. Én még Gyomaendrődön tanultam a szakmát, de azóta már megszűnt ez a fajta képzés — árulta el.

Sándor elmondta, hogy korábban huszonhat-huszonhétezer juh is volt Túrkevén, most háromezer körüli lehet a létszámuk.

— Brigádvezetőként öt-hatezer juh és annak szaporulata tartozott hozzám — mondta, mire rögtön nekiszegeztük a kérdést: hogyan lehetett ennyi állatra felügyelni? — A juh az birka kutya nélkül, kezelhetetlen állat — magyarázta. — Ha rámegy a lucernára, képtelenség onnan kihajtani, ha nincs kutya. Inkább addig eszik, míg el nem pusztul. Nagy kincs a kutya a juhásznak! Nagyapám Szathmáry gróf  juhásza volt. Tavasszal elindult a nyájjal a Tisza-parton fel északra, egészen az orosz határig. Amikor érezte, hogy „félidő” van, hazaindult, hogy őszre otthon legyen. Az oroszok elvették tőle az összes birkát 1944—45-ben, a kutyáját leütötték, őt pedig felpakolták egy vagonra. Tisza névre hallgató kutyája két hét múlva tért haza, a család nagy ijedelmére. Hiszen ha a nagypapa leszúrta a kampót és rátette a kabátját, a kutya ott nem hagyta volna a világért sem. Nagy volt az öröm, amikor egy hónap múlva a nagypapa hazaért — mesélte.
Sándor voltaképp belenőtt a juhászatba.

— Hajnali egy órakor keltettek már négyéves koromban, hogy segítsek a fejőállásba hajtani a juhokat. Ugyanis öt órakor, még hűvösben ki kellett engedni a legelőre az állatokat — emlékezett vissza. — Hajnalra már elfáradtam, befeküdtem a jászolba, elaludtam. A nagybátyám mókából ragacsos birkatejet spriccelt az arcomra. Arra ébredtem, hogy csípnek a legyek — mosolygott a bajusza alatt.

Tavasszal, Szent György napja környékén történt a „kiverés”, ekkor hajtották ki az állatokat a legelőre, a nyári szállásukra, nyírás után.
— Minden nap mentünk, illett már napfelkeltekor odaérni. Egész nap a szabad levegőn tartózkodtunk napnyugtáig. Régen a  juhásznak nem kellett óra, hogy tudja, hol jár az idő. Délben az asszonyok felengedték a gémes kút ostorát, ezzel jelezték, hogy kész az ebéd — jegyezte meg Sándor, aki ki tudja, talán a jó levegőnek is köszönheti, hogy szép nagyra nőtt.

— Kalappal együtt két méter vagyok — árulta el. — Az első kevi juhászfesztiválon a templommal szemben állították fel a sátramat, de a másik évben áttettek a sövény háta mögé. Azt mondták, hogy eltakarom a templomot. Az egyik székely barátom is mondta: ne haragudj komám, de nálad csak a medvék nagyobbak Székelyföldön.
Hogy mit szerettem a  juhászkodásban? Kötetlenséget, szabadságot, hogy nem voltak körülöttem falak, a csendet, a jó levegőt. Hiányzik nagyon ez az élet...

Szoljon.hu -->