Segíteni, még időben...

Majd előkerültek az ásványvizes üvegekbe töltött, tömény gyümölcsillatot árasztó italok is. Elgondolkoztam: vajon hány százalékosak lehetnek? Majd a zsebekből az aznapi szerzemény: véletlenül talált tollak, öngyújtók, még néhány szál cigaretta és a többi. Egy idős hölgy lépett hozzám és súgta halkan a fülembe: „tenni kellene valamit, de nem tudom, kihez kellene fordulni”. Mert valóban: az iszákosság bűn. És a „talált tárgyak” korábbi tulajdonosai valóban jogosan lehetnek fölháborodva, hogy eltűntek holmijaik. Viszont senki nem születik rossznak és lesz alkoholfüggő tizenhat-tizenhét évesen.

Vajon mi vihet rá egy fiatalt, hogy letérjen a helyes útról és lopjon, mint ezek a fiúk? A család, a társak vagy a mérhetetlen szegénység? Vagy mindez együtt? Nem lehet tudni, és nagyon mélyre kellene ásni ahhoz is, hogy akár csak sejteni lehessen.

Az ember a ráragasztott bélyegektől nehezen tud szabadulni, és valóban nehéz lehet megállni a lejtőn. Főként, ha már mindenki lemondott az illetőről. Mert igaz, hogy aki bűncselekményt követ el, feleljen is érte, de a sorozatos megaláztatások akkor sem vezetnek sehová, legfeljebb még mélyebbre.

Ilyen esetekben fölállni már valószínűleg csak szakember segítségével lehet. Az azonnali elítélés helyett lehet, meg kellene próbálni mindig először bizalmat szavazni. Addig, amíg nem késő. Mert talán akiben bízik az ember, arra jobban hallgat is. Bár az is igaz, hogy elsősorban rajtunk múlik a saját életünk.