Felállni, és menni tovább

Így indult egyik barátnőm utolsó előtti vizsgájára a minap. Így január végefelé sokan járnak az övéhez hasonló cipőben. Ott lapult zsebében – a vizsga előtti rituálé részeként – az első útjába kerülő kéregetőnek szánt pár forint is. Jótettei ugyanis, mint mondta, eddig mindig szerencsét hoztak számára.

Aznap azonban nem a szokásos módon alakultak a dolgok, és úgy tűnt, elkerüli Fortuna, hiszen egyetlen ember sem állította meg, akin segíthetne. Kis híján feladta már a reményt, és arra gondolt, ennél rosszabb helyzetben már nem is lehetne, amikor egy jóvágású fiatalember megszólította. Segítséget kért tőle a forgalmas úttesten való átkeléshez.

Abban a városban, éppen azon az úton nem működött a jelzőlámpa, így fehér botja nem adhatott számára biztos iránymutatást, támpontot. A rövid úton az is kiderült, egy helyre, az egyetemre tartanak: a nem látó fiú is vizsgázni indult. S hogy egyedül egy nagyvárosban? „Túl egyszerű lett volna a lakóhelyemen tanulni” – válaszolt mosolygva az ismeretlen fiatalember. Barátnőm arcát akaratlanul is elöntötte a szégyen pírja, amiért pár perccel korábban még úgymond „a saját vállát veregette”.
Mert való igaz: nézőpont kérdése mi nehéz, mi nem, mikor jogos a panasz, mikor nem.

Nem biztos, hogy a nehezebb út a rosszabb, a kevésbé igaz, sőt! Ahogyan a nem látó fiatalember fogalmazott, lehet, sok a buktató, de az úton, az életben nincs szükség kabalákra. Egyetlen dolgot kell csak megtanulni: felállni, és menni tovább.