Persely a padlásról

Néhány éve egyik kedves ismerősünk sajátos módját találta meg a takarékoskodásnak. A már jócskán nyugdíjas bácsi egy szép napon – hosszú évek után először, mert inkább az unokákra bízza ezt a feladatot – óvatosan felmászott a létrán a padlásra. Merthogy ott lappangott a takarékosság forrása, mint erősen kétkedő élete párjának magyarázta, aki a létrát tartotta aggodalmas arccal. Szerencsére az aggodalom feleslegesnek bizonyult, és a bácsi épségben megtette a lefelé vezető utat is, vállán egy zsákkal, amelynek tartalmát lelkesen pakolta ki a még mindig nem elég lelkes felesége előtt.

Kaptafák, kisebbek és nagyobbak, cipészszerszámok, úgy mint ár, hajlított pengéjű éles kis kés, csontszáraz bőrdarabok, szurkos fonál. Ahogy sorra kerültek elő a darabok, velük jöttek az emlékek, és némi – egészen biztosan a csípős szél okozta – könnyezés. A bácsi apja suszter volt, az ő szerszámai lapultak a zsákban. A hajdani cipészmester nem jött vissza a nagy háborúból, de a fiának még annak előtte megtanította a mesterség alapjait. A fiú ugyan traktoros lett, nem suszter, de tudott varrni és ragasztani, sőt, apró szögekkel új gumisarkot kreálni, természetesen spiccvassal. Évtizedek óta nem használta a régi szerszámokat, nem volt rá szükség. Ám úgy gondolta, érdemes feleleveníteni a régi tudományt. S bár élete párja erősen kételkedett a sikerben, az ismeretségi körből érkező „megrendelések” alapján hamarosan megváltozott a véleménye.