Búcsú Lillától

Nem régóta ismertem, csupán néhány héttel ezelőtt találkoztam vele egy riport kapcsán, akkor nagyon boldognak láttam. Elmesélte milyen különleges helyszínen és időben kérte meg kezét a férje, milyen csodálatos volt az esküvőjük, milyen volt felölteni a hófehér ruhát, kimondani az igent. Boldog volt, mindannak ellenére, hogy hosszú évek óta ádáz harcot vívott a halálos kórral. Ott jártamkor is felülkerekedett rajta a betegség, de a felhőtlen boldogság erőt adott neki, illetve férje gondoskodása, szerető féltése. Lenyűgözött annak a törékeny nőnek a kitartása, az életbe vetett hite, küzdeni akarása.

A riportot követő napon már a kórház intenzív osztályán feküdt, de ismét szembeszállt a testét legyőzni akaró betegséggel és hazament férjéhez, aki az elmúlt években kitartott kedvese mellett, ahogy házassági fogadalmukban is megerősítették: jóban, rosszban.

A már említett lánykérés is különleges volt, hiszen egy komplikált műtét után kedvese ágya mellé térdelve kérte meg a kezét, és kimondhatatlanul boldogok voltak.
Lenyűgözött az a kapocs, amely ezt a két embert összekötötte, amelyet csak egyetlen dolog tudott széttépni, az elmúlás.

Az ő kettejük szeretete, kitartása, és küzdeni akarása ismét megmutatta számomra, abban a világban, ahol a párkapcsolatok, házasságok csupán szalmaláng életűek, ahol az első kis probléma után hátat fordítanak a felek egymásnak, még létezik az igaz szerelem.

Ne fájjon a testem,

Legyen, ki felemel,

Amikor elestem.

Amit méznek érzek,

Epévé ne váljék,

Kövessen a béke

Mint jóságos árnyék.

S ha majd jő a halál,

Szóljon hozzám szépen,

S ne a hátán vigyen,

Hanem az ölében. ”

(Falusi Tamás)

A házaspárral készült cikket a linkre kattintva olvashatják el!

Ne fájjon a testem,

Legyen, ki felemel,

Amikor elestem.

Amit méznek érzek,

Epévé ne váljék,

Kövessen a béke

Mint jóságos árnyék.

S ha majd jő a halál,

Szóljon hozzám szépen,

S ne a hátán vigyen,

Hanem az ölében. ”

(Falusi Tamás) -->