„Felfutottak” a sísáncra

<extar>

Ez, a Bischofshofenben rendezett különleges futóverseny bizony csak elnevezésében utal a futásra. Valójában kúszás, mászás négyszáz méteren át. Ráadásul az általában síugrók által használt létesítményen augusztus végén rekkenő hőség várta a vendégeket – ugyan  hegyvidékről beszélünk, a Salzburg tartományban, ötszázötven méteres magasságban található völgyben ilyenkor is elég meleg van.

– Valóban, viszont ennek ellenére is ezer résztvevő indult, s óriási volt a hangulat – emlékezett vissza a hétvégi eseményre a szolnoki Leskó László.
– Tavaly Márk fiammal már teljesítettük ezt a próbát. Idén is nekivágtunk. Hogy mennyire népszerű ez az extrém sport, ahhoz csak annyit, hogy már tavaly jelentkezni kellett az idei versenyre, és kevesebb mint két hét alatt betelt az összes hely. Hetvenöten indultunk egy-egy futamban, tizenöt percenként indították a csoportokat. Az első száz méter még teljesen normális terepfutás volt, ott, ahová a síugrók érkeznek. Igen ám, de megkezdődött az emelkedő...

[caption id="" align="aligncenter" width="550"] Márk (elöl) és László (balra) a meredek sáncon. Mellettük saját szurkolóik, akik elkísérték őket a nagy megméretésre. BEKÜLDÖTT FOTÓ
[/caption]

Na igen, álljon itt csak egyetlen beszédes adat: az egész táv átlagos szintemelkedése hetvenkét százalék!
– Nem csoda, hogy néha olyan érzésem volt, mintha falra kellett volna futni... De itt futni nem is lehetett. Csak mászni. A szervezők egy hatalmas hálót fektettek le, abban kapaszkodva lehetett egyre feljebb jutni. Maga a sánc pedig, ahonnan a síugrók elrugaszkodnak, na az sima beton. A két oldalán van ugyan lépcső, de azt tilos volt használni – mesélte tovább élményeit Leskó László. – Egyébként pedig azt vettem észre, hogy itt a vékony, könnyebb indulók szerepelnek jobban. Egy darabig mellettem futott egy nagyon kisportolt, borzasztóan izmos férfi, de nem bírta végigcsinálni, azt a testsúlyt képtelen volt felvinni. Ami pedig a végét illeti: a kiindulópontra nem beérkezett, hanem gyakorlatilag beesett az ember, laticelek voltak leterítve, így legalább puhára eshettünk.

László elárulta, a versenyzők minden mozdulatát az orvosi ügyelet tagjai követték.
– A fiam megnézte az okosóráját, amikor felért. Száznyolcvanas pulzusa volt! Ő öt és fél perc alatt ért föl, de ezzel az idővel sem jutott a legjobb száz közé. Nekem azért egy kicsivel tovább tartott az út...
– Természetesen minden induló kapott rajtszámot, amin a versenyző keresztneve is rajta volt. A lépcsőkön álltak a szurkolók, minden fölfelé igyekvőt a nevén szólítva buzdítottak. Nagyszerű volt! Bármennyire is erőlködött az ember, majd’ meghalt, de kimosolygott rájuk, és ment tovább. Már aki tudott: a sáncon ötven méterenként alpinisták voltak, ők szedték ki ugyanis a mezőnyből azokat, akik feladták, vagy esetleg rosszul lettek. Nem csoda, hogy a sáncmászás után az augusztusi melegben a szolnokiak is rendkívüli módon irigyelték azokat, akik a januári hidegben állhatnak a sánc tetején...

A nők számára két előfutamot rendeztek, a legjobb hatvan időeredményt elért újrázhatott. Hét magyar hölgy került a döntőbe, a szolnoki Balogh Zsófia összesítésben a negyvenhatodik helyen végzett.

A nők számára két előfutamot rendeztek, a legjobb hatvan időeredményt elért újrázhatott. Hét magyar hölgy került a döntőbe, a szolnoki Balogh Zsófia összesítésben a negyvenhatodik helyen végzett. Márk (elöl) és László (balra) a meredek sáncon. Mellettük saját szurkolóik, akik elkísérték őket a nagy megméretésre. BEKÜLDÖTT FOTÓ -->