Így vontatták a hajókat 200 éve a Tiszán

„Zúg a Volga, sír a Volga, súlyos gálya reng a habján…” Néhányunknak bizonyára ismerősen cseng ez a szöveg, amely egy orosz dal magyar fordításának kezdő sora, és úgy ismerte meg a világ. a „Volgai hajóvontatók dala”. A nehéz hajókat a folyókon valamikor emberek és lovak vontatták nemcsak az oroszoknál, de Magyarországon is. Legtöbbször nem önszántukból, hanem kényszerből, ugyanis a tizennyolcadik század végéig jórészt fegyenceket alkalmaztak erre a nehéz munkára.

Így történt ez nálunk is! A Dunán és a Tiszán dereglyéket húzó embereket láthatunk a metszeteken és képeken, és nagy részük rabként végzi az izomszaggató tevékenységet. Ugyanis a nehéz hajókat a víz sodrása elvitte a folyón lefelé, de a folyás irányával szemben már vontatni kellett. Aztán változott a kép, a reformkorban és az utána következő évtizedekben már jóformán csak lovakat alkalmaztak erre a munkára.

A Tiszán a szállítóhajók egyik fajtája közlekedett, amit hivatalosan dereglyének neveztek, de a köznyelv csak „bőgőshajónak” emlegeti. A deszkából készült, bordázott, széles, lapos fenekű, alacsony építésű, sekély merülésű vízi járművet a nagybőgőre emlékeztető orrtőkéje miatt nevezték így. Ezek a hajók búzát, terményeket szállítottak. A huszadik században azonban a vasút térhódítása következtében jóformán csak kavics és homok fuvarozására használták őket.

A hajóvontatás elengedhetetlen feltétele volt, a jól karbantartott part menti sáv: a „vontatóút”. A folyó partján végighúzódó fáktól, bokroktól megtisztított földdarabot nevezték így. Szükség is volt rá, hiszen elgondolni is rossz, ha a természet visszahódította ezt az utat! Az emberre és állatra is végzetes lehetett abban az időben. A gyökerek, törzsek felsérthették a vontatók lábát, amely súlyos sérüléshez és halálhoz is vezethetett. Éppen ezért az ilyen utak karbantartását törvények, jogszabályok írták elő a parti birtokosok számára. Ez a feladat a tizenkilencedik–huszadik század fordulóján már az egyes folyammérnöki hivatalok feladata volt. Ezeket a vontatóutakat a térképeken is feltüntették. Ennek egyik érdekes darabja az 1886–ból származó helyszínrajz, amely Szolnok város határában a Tisza bal partján húzódó hajóvontató utat ábrázolja.

[caption id="" align="aligncenter" width="550"] Hajóvontató utak Szolnoknál 1886. Fotó: MNL JNSZML
[/caption]

A sodrás változása, esetleg más természeti akadály miatt a hajók mozgatói partváltásra kényszerültek. A vontatás egyik legveszélyesebb és legizgalmasabb része a part váltása volt, mely az irányításban és a hajtásban egyaránt nehéz feladat elé állította a hajósokat és a vontatókat.
A vezényszó után ostorcsapásokkal, kiáltásokkal ösztökélték az állatokat, s a felgyorsult hajót a kormányos a másik partnak irányította. Majd hirtelen leoldották a hajót a kötélről, s azt lehorgonyozták (népies nyelven „lemacskázták”), vagy evezőkkel segítették tovább.

A hajósok a vontatókötelet ladikkal a másik partra tették, míg a vontatók a lovakat átúsztatták, vagy lovas dereglyével vitték át a szemközti oldalra. Ez a dereglye speciális jármű volt! Orra hegyes, fara lapos, mérete a vontatott hajó nagyságától függött, s annyi ló fért bele, amennyi a hajó vontatásához magas vízálláskor szükséges volt.
A második világháború után már nem volt szükség a „bőgős hajókra” a fejlődő vasúti és közúti áruszállítás végleg átvette feladataikat. Az utolsó képviselőnek maradványait a múlt évben találták meg Szolnokon, a hullámsírban.