Huszonhárom éve él hajléktalanként, most lakókocsit kapott

1993. Tibi ekkor veszítette el otthonát, munkahelyét, családját. Azóta hajléktan. Tibit mindenki ismeri, de igazából senki nem ismeri.
– A Pletykafaluba születtem, amikor leszereltem, akkor kerültem Szandaszőlősre. Autószerelő voltam tizenhárom évig, majd teherautó-sofőrként dolgoztam. Aztán jött az ital, és nekem mindenem odalett. Ma már nem iszom, normális életet élek, dolgozom itt-ott... – mesél magáról Tibi, akinek az elmúlt időszakban egyetlen hű társa akadt: Pajti, a puli. Egy tujasor alatt rendezte be Tibi hullámpala otthonukat. Fürödni a nappali melegedőbe járt, de hogy hajléktalanszállón aludjon, arról hallani nem akar.
– Oda kutyát nem lehet vinni, én meg nem hagyom el Pajtit. Ő a barátom – néz szeretettel a kócos állatra. Majd hozzáteszi, nemrégen rámosolygott a szerencse, összetalálkozott Stork Sanyival meg a fiával, Zolival, akik megengedték, hogy meghúzza magát lovastanyájuk kis viskójában, ahol még olajradiátor is van.

Tibi megmutatja ideiglenes otthonát. Egy kempingágy meleg takaróval, párna, kisrádió és a radiátor – ennyi elég a férfinak...
– Már nem bírom annyira a hideget, fáj a hátam is, jaj... – kap a gerincéhez fájdalmasan. Hiába, a huszonhárom év hajléktalanság nem múlik el nyomtalanul. De most talán könnyebb lesz az élete, állítólag kap egy lakókocsit, alig hiszi...

– Nem én kértem, én már nem vágyom semmire, nem járhatok a fellegekben... – teszi hozzá keserűen. Tibi tényleg nem kér. Soha, senkitől, semmit.

De bármennyire is kétkedik Tibi, tényleg kap egy lakókocsit, most hozzák Budapestről egy utánfutóval. Miközben várakozunk, Stork Sándorral is beszédbe elegyedünk. Megtudjuk, Tibi és az ő gyermeke egykor nagyon összebarátkoztak egymással. Fiát, Zolit Tibi tanítgatta a motorok szerelésére.

[caption id="" align="alignleft" width="650"] Stork Zoltán (balra), mellette Tibi, a szandaszőlősi hajléktalan és Stork Sándor a lakókocsi előtt, amely mostantól otthonként szolgál
[/caption]

– Mi, az egykori szép emlékek miatt is, támogatni igyekszünk őt. Rájöttünk, Tibinek nem az a segítség, ha taxival bevisszük őt a szállóra, hanem ha életteret, szabadságot adunk neki és fedelet a feje fölé – magyarázza, hozzáfűzve, a Szandaszőlősi Polgári Körben vetette fel, találjanak ki Tibinek közösen valamit, mondjuk... keressenek neki egy kiszuperált lakókocsit. Tokaji Gyula azonnal az ötlet mellé állt.
– Mert közismert ember. És mert szüksége van a segítségünkre – válaszolja tömören Gyula a kérdésünkre, hogy miért pont Tibit támogatják. Nem hagyhatják, hogy bárki is megfagyjon körülöttük.
– A lakókocsi mindjárt itt lesz, szépen beállítjuk, kicsit komfortossá tesszük, kívülről lefestjük, szerzünk neki törölközőt, toalettpapírt, ruhákat. Ezek nagy része már megvan, legalább nyolcvan ember adakozott. Tibinek jó helye lesz itt. Majd meglátja ő maga is...

– Tibi hamarosan beköltözhet. Még mikrót és vízforralót is kapott, az első teát nekünk főzte... – árulja el Stork Zoltán. – Talán már elhiszi, hogy az élete jobbra is fordulhat. Munkát is ajánlottak neki, teljes ellátással. Egyetlen dolog maradt hátra: Tibi öt éve nem találkozott a fiával. Azt szeretném, ha a fia kezet fogna az apjával, akinek szerintem hatalmas szíve van. Beszélgessenek el vele, bárki megláthatja.

– Tibi hamarosan beköltözhet. Még mikrót és vízforralót is kapott, az első teát nekünk főzte... – árulja el Stork Zoltán. – Talán már elhiszi, hogy az élete jobbra is fordulhat. Munkát is ajánlottak neki, teljes ellátással. Egyetlen dolog maradt hátra: Tibi öt éve nem találkozott a fiával. Azt szeretném, ha a fia kezet fogna az apjával, akinek szerintem hatalmas szíve van. Beszélgessenek el vele, bárki megláthatja. Stork Zoltán (balra), mellette Tibi, a szandaszőlősi hajléktalan és Stork Sándor a lakókocsi előtt, amely mostantól otthonként szolgál -->