A kisebb szám minden esetben magasabb kategóriát is jelent

A magyar közútszámozási rendszer az utakat számmal jelöli. A rendszer lényege, hogy a legfontosabb útvonalak számai kevesebb számjegyből állnak, mint az alsóbb rendűek. Az egy számjegy elsőrendűt: azaz főutat; a két számjegy másodrendűt; a három számjegy harmadrendű utat jelent.

[caption id="" align="aligncenter" width="600"] Megyénk főútvonalai 1937-ben. Egyes nyomvonalak már a mai állapotokat idézik Beküldött fotó
[/caption]

Nagyjából a földrajzi helyzetre is lehet következtetni, mivel az egy számjegyű utak a fővárosból indulnak ki: az 1–es jelű Bécs felé, a többi az óramutató járásával megegyező irányba. A magyar főközlekedési úthálózatot 1934-ben jelölte ki egy kereskedelmi miniszteri rendelet. A rendszerbe felvettek minden állami és megyei fenntartású utat, amelyek nemzetvédelmi, közgazdasági, idegenforgalmi szempontból jelentősek voltak.

Így megyénkben elsőrendű főút lett a 4-es számú főút, amely Budapest–Szolnok–Püspökladány irányában haladt, de akkor még nem Záhony felé vette a további irányt, hanem Kolozsvárnak. Az útvonal Jász–Nagykun–Szolnok megye területén nyolcvanhárom kilométer hosszan kanyargott.
Másodrendű útnak említették az Abony–Füzesabony közti utat.

A harmadrendű utakhoz legalább tízet soroltak, például a 321. számú Szolnok–Újszász közti útszakaszt, de ide tartozott a 324. számmal jelzett Kenderes–Kunmadaras közti út is. Ezt a számozást nagyjából 1949-ig használták. 1949-ben több változás is történt, amely azonban hosszú évtizedekig megmaradt. Az 1990-es évektől egyre több új út épült, melyek számozása nem követte a régi logikát.

Ha már itt tartunk, említsük meg megyénk egyik legjelentősebb útját: a 4-est. Ez a legfontosabb utunk, amely a történelmi utak nyomvonalát követve, Szolnoknál szeli át a Tiszát. Eredetileg II. alföldi transzverzális út volt a tisztes elnevezése, és az 1900-as évek elején épült. Nem a fővárosból, hanem Dunaföldvárról indult el, hogy megyénket átszelve a Kárpátalján fekvő Técsőig vezessen.

Azzal a céllal készült, hogy a Kárpátalját összekösse a Dunántúllal. Az I. világháború végén Mackensen tábornok hadserege a Balkánról ezen az úton vonult vissza óriási károkat okozva. A korabeli leírás szerint a kavicspálya helyenként úgy nézett ki, mintha felszántották volna. De nem kímélték az utat a II. világháború hadai sem. Négy–öt év kellett a helyreállításhoz.

Akkor meg a forgalom növekedése tette szükségessé, hogy a várost elkerülve vezessék át a folyón. Ez már 1949-ben felvetődött, s a Szolnoki Államépítészeti Hivatal erre tervet is készített, ami két variánst tartalmazott. Az egyik a megyeszékhelyet északról kerülte el, a másik pedig délről. Az akkori szakvélemény egyértelműen az északi vonalvezetést támogatta. Sajnos a tervből sokáig nem lett semmi.

A városon átvezető főút ezután is állandó javításra szorult. 1956-ban el is kezdtek egy nagyobb volumenű munkát. A régi burkolatot felszedték, és ideiglenesen az útpadkán tárolták. Az októberben kitört forradalom idején ebből következtek olyan téves állítások, hogy Szolnok főutcáján barikádok voltak.

Az új Tisza-híd és az elkerülő szakasz tervezéséhez már 1971-ben hozzákezdtek, ám a város fennállásának 900 éves jubileumára az átkelési szakasz korszerűsítése mellett döntöttek. 1975-re készült el a városon átvezető főközlekedési út teljes rekonstrukciója. Végül 1992-ig kellett várnunk, amíg elkészült a Szent István híd, majd a megyeszékhelyet délről elkerülő új 4-es főút.