Mindent be kell mutatnunk az utókornak

Szathmáry István

– Egyike vagyok annak a két embernek, aki levéltárosként egykor még a bíróság épületében kezdte szolgálatát – kezdi történetét a főlevéltáros, amikor helyet foglalunk az intézmény mai, modern épületében található dolgozószobájában. A helyszín nem ismeretlen számomra, számos korábbi beszélgetésünk színtere, mivel Cseh Géza­ mindig szívesen osztotta meg a Szoljon.hu-val a szélesebb közönség számára is érdekes kutatási eredményeit.

– Menet közben kiderült, hogy most sem távozom tőle üres kézzel, illetve notesszel. Hosszú szolgálata alatt krimibe illő, vagy a történelem levegőjét őrző emlékektől az emberi gyarlóság gyakran mosolyogtató megnyilvánulásaival is gyakran találkozott interjúalanyom.

– Értelmiségi családban felnőve engem is a hasonló ­pálya lehetősége vonzott, amire a nagymamámtól hallott, történelmi regényekből vett históriák, meg édesanyám érdekes földrajzi tárgyú történetei is ösztönöztek. Tősgyökeres szolnokiként még az Aba-Novák Művelődési Központ és a Pelikán Szálló közötti, időközben szintén történelemmé lett, egykori Pillangó utcából mentem érettségizni, a ­Csákvári Sándor tanár úr érdekfeszítő történelemórái miatt is emlékezetes Varga Katalin Gimnáziumba.

– A Debreceni Egyetemről kerültem 1978-ban a megyei levéltárba, ahol azóta is dolgozom. Mehettem volna még könyvtárosnak, de utólag ez a döntésem bizonyult helyesnek. A kezdeti évek nehézségei után, amikor az akkori levéltári vezetés nem támogatta az intézményben végzett kutatómunkát, a nyolcvanas évek második felétől egy olyan világ tárult ki előttem, ami végül betöltötte az életemet – summázza röviden eddigi munkásságát a főlevéltáros.

Elmondása szerint ekkor indult meg a kutatásra ösztönző, folyamatos publikálási lehetőséget kínáló Zounuk című megyei szakmai évkönyv kiadása, de az itteni írások mellett négy önálló kötet, két könyv társszerzősége, továbbá többtucatnyi különböző tárgyú dolgozat is jelenti Cseh Géza ­eddigi életművét.

– Ekkor már jó szívvel fogadták feletteseink, ha minden­napi feladataink, az állománymegőrzés, -rendezés mellett tudományos munkát is végzünk, aminek eredményei a szélesebb közönség figyelmét is felkeltették. Így nagyban hozzájárultak a mára megszokottá vált nyitott levéltár létrejöttéhez – mondja Cseh Géza, akinek szűkebb kutatási területét főleg a kiegyezés utáni, politikai mozgalmak szinte napjainkig terjedő története jelenti. Történészdoktori disszertációját is ebből a tárgyból írta.

Különös érdeklődéssel fordult megyénk 1956-os eseményeinek históriájához, forrásértékű munkák sorával járult hozzá ennek a korszaknak a kutatásához, a Kádár-kormány szolnoki szereplésének tisztázásához.

– Elvem, hogy a történelmi múltat nem szabad szelektív módon feltárni, és ismertetni. A személyiségi jog sérelme nélkül mindent be kell mutatnunk az utókornak, rájuk ­bízva, hogy milyen következtetéseket vonnak le a tényekből – mondja, amikor megemlítem, hogy 1956 kérdése azért még ma sem teljesen számít sima ügynek.

Más témákra térve kiderül, hogy azért az ódon iratok világa sem nélkülözi mindig az izgalmakat. Cseh Géza életének egyik legnehezebb szakasza a máig emlékezetes kárpótlási ügyek ideje volt, amikor ugyan munkatársaival együtt éjt nappallá téve igyekeztek megfelelni a hirtelen velük szemben támasztott hatalmas igénynek.

– A kárpótlási törvények az 1939 után elvett vagyonokra vonatkoztak, de az emberek egy része ezt félreértette és egészen különös óhajokkal jelentek meg a levéltárban. Volt, aki Árpád-házi leszármazottként szeretett volna hatalmas középkori birtokokra vonat­kozó okleveleket bevasalni rajtunk, más meg a Washington amerikai elnök által a családjának juttatott állítólagos földadományhoz keresett bizonyítékokat rajtunk.

– Azt nem tudom, hogy az amerikai elnök egyáltalán tudott-e arról, hogy merre van Magyarország. Másik látogatónk a Verseghy gimnázium ingatlana után szeretett volna kárpótlási jegyhez jutni azon az alapon, hogy ő a papköltő egyenes ági törvényes leszármazottja. Elmondtuk neki, hogy a római katolikus papok mindmáig nem házasodhatnak, s bár a költő elég szabados életű volt, semmi esélye annak, hogy jogilag igazolni tudná a vérszerinti leszármazást.

A főlevéltáros szerint nagyon nehéz volt akkoriban a kárpótlási igényeket kielégíteni, s akadt, aki egyenesen azt vetette a szemükre, hogy miért nem készültek fel már évekkel korábban a várható nagy érdeklődésre.

– Elmondtam az illetőnek, hogy ha én két–három ­évvel korábban erre ­készültem volna­, akkor elveszítettem volna az állásom, és lehet, hogy rendőr vitt volna el a munkahelyemről. Ezt végül azért elismerték, de nagyon nehéz időszak volt… – emlékezett az akkor az egész országot megmozgató iratkeresési járványra Cseh Géza.

De mint kiderült, nyugalmasabb időkben sem mindig eseménytelen az életük. Ügyfeleik nagyobb részét a családkutatók adják, akik között nyolc általánostól egyetemi tanárig mindenki megfordul, s sajnálatos módon nem mindig a remélt eredmény várja őket az iratok között böngészve.

Volt, aki a dédmama törvénytelen származásával szembesült, sokan meg a legszorgosabb kutatás ellenére sem találták meg a remélt nemesi őst az iratok között.

– Mi csak azzal tudunk szolgálni, ami benne van az iratokban, megtalálható a polcokon, újat nem tudunk csinálni – mondja erre a főlevéltáros.

További érdekességek iránt faggatózva kiderült, hogy az elmúlt évtizedek iratait rendezve ugyan nem nagyon éri a szakembereket meglepetés, de a kutatási céllal kiemelt régi aktáktól azért néha nekik is eláll a szavuk. Az, hogy a napóleoni háborúk jászkun huszárairól szóló aktához annak idején hozzácsatolták az egyenruháik szövetmintáit, amik ma is megtekinthetőek, még az ártatlanabb ügyek közé tartoznak.

De találtak már többszáz éves gyilkossági aktában bizonyítékként mellékelt átszúrt vérfoltos inget is. Azon meg már csak mosolyogni lehet, hogy két, régen elporladt veszekedő asszonyság kitépett hajcsomói szintén egy, az üggyel foglalkozó bírósági aktában élték túl az elmúlt századokat.

Honlapunkat is érintő felfedezése Cseh Gézának az a többtucatnyi felvételből álló fotó­sorozat, melyet évek alatt gyűjtött össze az ‘56-os forradalom utáni megtorlás bírósági aktáiból. Az akkurátusan beszámozott és a hátoldalon nevekkel ellátott képek alapján vonták később felelősségre a szolnoki szobordöntéseken, gyűléseken résztvevőket. Kizárásos alapon derült ki, hogy minden bizonnyal a Néplap akkori fotósa által jó szándékkal készült, majd a rendőrség által elkobzott felvételekről van szó.

Beszélgetésünk zárásaként megkérdezem Cseh Gézát, hogy miután egész munkásságát a levéltár falai között töltötte, milyen elképzeléssel néz néhány év múlva bekövetkező nyugállományba vonulás elé?

– Újra be fogok ide járni, ahogy a szabadságaim egy részében is tettem. Nagyon megfelelt a lehetőségeimnek és az érdeklődésemnek a levéltárosi munka, a magam határain belül elértem a maximumot. Még vannak elvégzésre ­váró feladataim, azoknak fogom szentelni magam...