Árpád-kori kardot és mamutagyarat is fogott már a 88 éves vezsenyi halász

Pedig élete jelentős részét a vízen töltötte, gyerekként kóstolt bele a halfogás mesterségébe és 2012-ben még meghúzta a hálót. Húzta volna ő tovább is, de egészsége közbeszólt volna akkor is, ha a halászati törvény nem száműzi a folyóról e mesterség művelőit. Régi emlékeiről azonban szívesen mesél.

– Gyerekkoromban a szomszédunkban volt egy korombeli fiú, a nagyapjáék pedig nagy halászok voltak, területet béreltek a Tiszán. A cimborámmal odajártunk hozzájuk, segítettünk a hálófogásban, kötélfogásban, lestük, hogyan varrják a hálót.

– Hamar megtanultam én is ezeket a fogásokat, és mikor látták az idősebb halászok, hogy már értünk ehhez-ahhoz, hívtak bennünket napszámba. Mi meg roppant örültünk, hogy még pénzt is kapuk, közben tudtunk evezni, kipróbálhatunk mindenfélét. Tőlük tanultam a halászatot, nem iskolában – idézte fel a pályafutása kezdetét az öreg halász.

– Mindenfelé halásztam, Tiszabőig, a tiszaugi hídig is felmentem a Tiszán, jöttem-mentem. Varsával, hálóval, horoggal is fogtam a halakat, volt nekem sok szerszámom.

Hajdanán persze a Tiszán is más világ volt.

– Rengeteg hal volt akkoriban, lehetett fogni mindenfélét. A Tisza virágzását akkoriban úgy nevezték, hogy „halász-aratás”. Akkor aztán jött mindenféle hal. Nagyon sok volt a kérészből is.

– Ősszel, szeptember-október táján már a kérészlárvával halásztunk, elég nagyok voltak már, hogy horogra tűzzük. Volt vasból készült szerszámunk, amivel a kérészlárvát szedtük két-három méteres vízben az iszapból. Akkoriban ezt még megtehettük.

– Legtöbbet keszegféléből fogtunk, de volt sok kecsege, harcsa, amiből 75 kilósat is fogtam, hosszabb volt két méternél. Egyedül voltam, nem volt könnyű kihúzni, mert „rugdalózik” ám egy ekkora hal a hálóban, nem egyszerű beemelni a csónakba. Halászcsárdának adtam el.

– Olyan nyolc-tíz évvel ezelőtt lehetett nagyon észrevenni, hogy megfogyatkoztak a halak. De kecsegéből például még volt sok 2012-ben is. Persze tudtuk, hogy hol kell keresni őket, mély, gödrös részekre húzódtak, ahol védett helyen voltak.

– Utoljára már az volt a baj, hogy rengeteg kárókatona jelent meg a környéken, ezek a madarak nagyon sok halat megesznek.

„Kilestem őket nemegyszer, parttól partig képesek siklani a víz alatt.”

– Aztán, ha találnak halakat, addig ott maradnak, amíg csak tudnak fogni abból a halbandából, az utolsó darabig képesek azon a területen maradni, feltelepülnek a fára.

– Korábban nem nagyon volt belőlük a Tiszán, legelőször, mikor megpillantottam őket, hirtelen azt hittem, vadlibák. Csak azok nem szoktak felmászni az ágakra.

– Most az a rettentő nagy baj, szerintem, hogy míg régen rengeteg legelő volt az árterekben végig, és mikor kifutott a víz, leívtak ott a halak. A gyepes részt szerették, jó helyük volt ott. Most meg mindenütt fák vannak, no meg dudva, amit nem nagyon szeret a hal – vélekedett Kálmán bácsi.

– Béka is volt rengeteg, ma már az sincs. Az utolsó időkben csudálkoztam rá, hogy régen nyaranta még a csónakba is beugráltak, most meg nem is látni szinte egész nyáron.

– Sráckoromban még nagyon sok gardát is fogtunk, most már abból sincs.

– Az utolsó időkben egyszer jöttek természetvédők csónakon, megálltak érdeklődni, hogy mit fogtam. Megmutattam nekik a haltartó bárkát. Meg is jegyezte egyikük, hogy jé, még egy garda is van!

„Mire a másik: mi az a garda, mi az a garda? Olyat ő még nem is látott.”

– Nagy süllőből is sok volt, lehetett fogni hétkilósat. Pontyból sem volt hiány. A kubikgödrökből, amikor folyt le a víz, vittünk le kasokat, megemeltük és félig volt kis pontyokkal. A fokoknál meg rengeteg balin kapkodta a kishalakat. Most már abból is kevés van, utoljára már alig fogtam.

– Valamikor jószerivel halászfalu volt Vezseny, sokan voltunk – mesélt a régi időkről.

– De nem árultuk el egymásnak a halfogás titkait, legfeljebb rokonnak vagy jó komának. Horoggal fogtuk a legtöbb harcsát. Na, azok mindent képesek voltak megenni. Hogy jártam velük egyszer: a haltartó bárkámban volt vagy 3–4 tíz kiló fölötti harcsa.

– Szedtem ki őket, hogy majd viszem be Szolnokra, mikor látom, hogy van benne egy csomó tégla, kavics, kődarabok meg egy podvás fa. Hogy kerülnek ezek ide, gondolkodtam ott magamban, hiszen a lyukon nem fér be, beletenni meg ki tette volna.

„Hát kiderült, hogy amikor megfogjuk a harcsát, kiöklendezi, ami a gyomrában van.”

– Nagyot néztem ám, hogy még ilyet, a harcsa még ezeket is képes megenni. De ha belenyúlt az ember a bárkába, a harcsa még a keze fejét is képes volt bekapni, hiszen ragadozó. Vigyázni kellett ám nagyon.

Különleges zsákmánnyal is büszkélkedhet az öreg halász: sőreg nevezetű halat is fogott.

– Először csak néztük, hogy ez meg mi a csuda lehet. Egy odavalósi halász árulta el, hogy mi, ő ismerte, fogott már többször is, bár nagyon ritkán.

– De megesett, hogy embert is fogott!

– Régen Martfűre sokan jártak innen dolgozni. Arrafelé halásztam épp, ahol a rév van. Jöttek a munkások, egyikük odaszólt nekem, valaki belefúlt Martfűnél a Tiszába, ha meglátom, fogjam már meg és üzenjek az apjáéknak.

– Eveztem valamelyik reggel fölfelé, néztem a szerszámaimat, hát egyszer az egyik vízbe lógó bokornál látom, ott egy ember a vízben, kabátban, ráfeküdve a bokorra. Nézem, csak tán nem ő az a martfűi?

– Visszaeveztem a révbe, mondtam a munkásoknak, szóljanak az apjának, mert addig nem nyúlok hozzá. Míg várom, jön egy motoros ipari őr, kérdi, hol a test. Beült a ladikba és odavittem a hullához. Nézte, nézte, hát tényleg ő az a fiú.

– De mit csináljunk, mondta, mert ha itt hagyjuk, körbe kell jönni nekik a hullaszállító autóval. Nekem nem volt szabad a ladikba bevennem, de végül vágtam egy hosszú botot, beleakasztotta a hóna alá, és áteveztem vele a túloldalra.

– Megegyeztünk, hogy nem mondja el senkinek, mert nem szabadott volna elvinni a „tetthelyről”. De mire átértem, vagy háromszor rosszul lettem. Kihúzta a partra, aztán elment onnan, én is a révhez. Jöttek aztán az emberek, doktor, hívtak oda én is, kérdezgették, hol fogtuk.

– Abban az időben egyébként elég sokan fulladtak a folyóba nyáron, nem tudtak úszni, fürdés közben beleléptek valami gödörbe és annyi elég is volt, hogy elmerüljenek.

Főként eleinte volt rossz

Csanády Kálmán egyszer még Árpád korából való kardot is fogott.

– A szolnoki halászok mondták, hogy ha a régi tárgyakat beviszik a Damjanich Múzeumba, kapnak érte pénzt. Bevittem én is, ott állapították meg, hogy mikori.

– De az volt az érdekes, hogy ha megütögettem azt a kardot, úgy szólt, akár egy harang. Jó pénzt fizettek érte. Mamutagyarakat is fogtunk akkoriban, volt, aki bevitte, volt, aki nem, sokszor mi is csak kidobtuk a víz szélébe.

– Hiányzik még ma is persze egy kicsit ez az életforma, a gátra is kimegyek mindennap, de már lemenni nem tudnék. Főként eleinte volt rossz, hogy nem tudtam nézegetni, mi akadt a hálóba.

Kovács Berta