Életet ment, ha van olyan gondozó ember, aki ránézzen a rászoruló idősekre Újszászon

Személyi segítők és szakképzett személyi gondozónők látogatják végig nap mint nap a rászoruló idős, beteg embereket, megadva nekik az igényeikhez, szükségleteikhez mért segítséget, lehetővé téve, hogy ameddig csak lehet, saját otthonukban éljenek, ne kelljen szociális otthonba vonulniuk.

– Nagyon jó ez a szolgáltatás, mert a sok házimunkával már nem boldogulok. Idén amputálták az egyik lábamat, a műlábat még most szokom, így a lakásban is kerekesszékkel közlekedem.

– A feleségem is évek óta beteg, mozgáskorlátozottsága miatt én gondoskodtam róla, de a műtétem után már segítségre szorulunk – vallotta meg a 87 éves Varga Kálmán, aki kora ellenére korábban igen tevékeny életet élt, elvégzett minden munkát a ház körül, így nem volt könnyű megbarátkoznia megváltozott körülményeivel.

Szalainé Szabó Ildikó jár hozzájuk, velük kezdi a munkanapját. Kiosztja a gyógyszereket, reggelit készít, mosogat, mos, bevásárol, elvégzi, amit épp szükséges, aztán megy a következő rászorulóhoz. Van tennivaló bőven.

Az ám, de a segítők és gondozók csak hétköznapokon dolgoznak, hétvégén, ünnepek alatt ellátottjaik így elvileg csak a családtagok segítségére, rokonaik látogatására számíthatnak.

Kálmán bácsi számára is nehéz a hétvége, bár Újszászon élő lányuk, ugyan nagyon elfoglalt, dolgozó ember, minden reggel és este besegít a gondozásukba, hétvégén pedig fiuk is hazalátogat Jászapátiról.

De mit szóljon az, akinek nincs már senkije, vagy a messze élő rokon csak néha tud eljönni?

– Volt olyan beteg, akit önként vállalt feladatként elláttam hétvégén is, míg otthonba nem került – árulta el Ildikó.

– Nem volt senkije, még tűzre valót, ételt is én vittem neki otthonról. Még most is látogatom az otthonban, olyan jó a kapcsolatunk.

Persze, vannak most is olyanok, akik igényelnék a hétvégi házi gondozást, de valamilyen felügyeletet mindenképp, hiszen az egyedüllét kockázatokat is rejt.

– Egy cukorbeteg nénire is nem egyszer találtunk már eszméletlen állapotban, nem sokon múlt az élete. Sokszor arra sem emlékszik, beadta-e magának az inzulint – mesélte egy másik szociális gondozó, ápoló, Vágó Károlyné Rózsika.

Lukács Istvánné Marika közel két évtizede végzi ezt a munkát. Nem egyszer találta már a rábízott embert mozdulatlanul heverve a földön, volt, hogy a lakásajtót is be kellett törni, mert nem tudtak bejutni.

– Ilyen hét közben is megtörténhet, mivel nem vagyunk velük egész nap. A hosszú ünnepek alatt pedig mi sem tudunk mindenkire ránézni, minden terhet nem vállalhatunk magunkra, hiszen ott a saját családunk, van, aki beteg szüleiről is gondoskodik és nekünk is pihennünk kell.

Jó kérdés, mi lehetne a megoldás. A szociális alapszolgáltatások állami normatívája sajnos évek óta nem emelkedik, a költségek viszont nőnek, több gondozónőt egyelőre nem tudnak felvenni. Közmunkás ugyan segít az egyszerűbb tennivalók elvégzésében, de a hétvégi látogatásokat nyilván nem bízhatnák olyanra, akinek nincs kellő szakképzettsége.

Aggodalmak és örömök

Vágó Károlyné, kollégáihoz hasonlóan, szintén megteszi, hogy hétvégén, ünnep idején, de szabadsága alatt is ránéz egy-egy magányos, beteg ellátottjára, hiszen aggódik érte.

– Reggelente sokszor szinte reszkető lábbal lépek be a nénihez, hogy vajon milyen állapotban találom. Nagyfokú elhivatottság kell ehhez a munkához.

– Engem például az motivál, hogy továbbadjam valamilyen formában, azt a sok jót, amit a szüleimtől kaptam, a nénik idős anyukámra emlékeztetnek. De gyakran érnek minket apró örömök. Minap is azt mondta egy ágyban fekvő néni: ha engem lát, már attól jobban érzi magát!

Kovács Berta