'Rabod lettem szép menyecske'

Nos, az a muzsika a "rabságról" ott a sűrű bácskai éjszakában egy tüzes
szerb asszonynak szól, huszártisztek húzatják, de talán nem is az ő rajongó szívükből, mint inkább annak a félrehúzódó férfinak a lelkéből fakad, aki évek óta szerelmes már, titkon egy szerb nábob feleségébe. Megvallani? Nem tudja, nem akarja? Tiltja úri becsülete talán. Pedig az az asszony is szerelmes belé, méghozzá szenvedélyes szerelemmel, csak hát hogy nyíltan vállalja is, visszatartja attól szigorú erkölcse, női tisztessége. Meg ragaszkodik is valahogy a férjéhez, jóllehet kényszerítették hozzá leányként. Meddig lehet ezt azonban titkolni? Mikor jön el az a pillanat? S eljön-e egyáltalán, hogy döntsön is, és ha igen, hogyan és miképp?

Olyan históriai miliőben, melyben nemzetiségi ellentétek feszülnek, a háttérben háború, majd uralomváltás, a szerbeké váltja a magyart. Előttünk egy asszony drámája lefojtott szenvedélyek szeszélyes, kicsit titokzatos búvópatakával. Érdeklődéssel követhetjük:  milyen idegszálakon is bujkál? Nem kevésbé izgalmas azonban férjének drámája sem, ahogy eljut az a feleség iránti teljes bizalomtól, gyanakvásain át a keserű felismerésig, hogy imádott Irinája bizony sohasem szerette. Ifjú Jászai László - megformálójaként - mindezt robusztus erővel és mérhetetlen kedvvel ábrázolja, igen harsányan, mondhatni hatalmasat játszik. Játéka azonban mégis akkor éri el hatásának csúcspontját, amikor a legcsendesebb: ahogy ráébredve a valóságra,  némán, lecsüggesztett fejjel hallgatja felesége vallomását, majd elénk hullajtja kiszakadt szavaiban, őszintén és igazul, mint egy  a lelkében kifosztott ember minden fájdalmát. (Ilyen pillanatokért érdemes színházba járnunk!) Oly megindító ez, hogy a publikum nem is tudja megélni nyílt színi taps nélkül.

Balázs Péternek jó szeme van, de nemcsak meglátja a nagyszerű színházi
lehetőséget a méltatlanul háttérbe szorult darabban - egyébként a
fővárosban bemutatta már -, rendezésében ezúttal is kihasználja minden
gazdagságát: pontosan kidolgozott, igen hatásos helyzetek, gördülő, lüktető párbeszédek, s még a drámaíró szavainak jóízű bája sem vész itt el. (Milyen természetesen hangzik például a főbíró szerelemtől való visszavonulását jelző mondata Irinának: "Inkább vagyok magamban, szárazon, mint a szentjánoskenyér." Hallván e pompás hasonlatot, akár költőre is gondolhatunk.)

Előadás, melyben semmi avas, mely élő, eleven, fölfelé ívelő feszültséggel; a színpadon embereket látunk, ahogy mozognak, beszélnek; mozgalmas tablókat, sok-sok szereplővel (megformálóik nevét hely híján felsorolni sincs módom), hangulatos játéktér, hiteles; pompás ruhák, különösen az Irináé, a színes, szerb népviselet az ékes fejdísszel. Persze, aki hordja, az is "szemre való", Radó Denise, aki nagy átéléssel, sok apró finomsággal oldja meg a kacér és büszke, sűrűvérű, szerelmes asszony szerepét. Szenvedésbe törő, nagy monológja remek színészi teljesítmény. Nem mellesleg az előadás értékének tartom azt a mértékletességet is, amely a kényesebb, karcosabb jelenetekben mutatkozik meg, az uralomváltás indulatos pillanataiban. Hogy nem igyekszik "rájátszani" semmiképp, jóllehet már behegedt, ám ma is fájó sebeinkre. Továbbá jólesően vehető ki az előadás szellemiségéből az a fajta meleg emberség, mely szerint akár nemzetiségi-vérségbeli különbségek, ellentétek dacára is lehet egymással meglenni békében, hogy a mindennapok humanizmusa igenis felülírhatja a megosztó politikát is.

Ezt a kényes igazságot akár az előadás üzeneteként is felfoghatjuk, szerintem. (Lásd rá például a magyar főbíró és a szerb nábob egymást kisegítő-megmentő gesztusát, amikor a politika keveri gyanúba őket.) És milyen megrendítően tud szólani a háború embertelenségéről is!
Néhány pillanatba sűrítve csupán egy teljes emberi tragédiát, ahogy
megjelenik a hivatalban porontyaival egy szegény asszony (Császár Gyöngyi) hadisegélyért folyamodván, és azt mondja: "Cédula jötte", ami férjének halálhírét jelenti: torokszorító.

Végül, ami Irina drámáját illeti: végződhetnék boldogan is, hisz döntött,
és immár szerelme, a főbíró oldalán - akit beugró vendégként Kautzky Armand személyesít meg (a váratlanul balesetet szenvedett és elhunyt Selmeczy Roland helyett), méltósággal, férfiasan, nemes egyszerűséggel,
visszafogottságában is sokatmondóan -, boldogságukat azonban beárnyékolja Irina nyugtalanító lelkiismerete - "Micsoda asszony vagyok én!" -, és félelme is az idegen jövőtől - Bácskából Békésbe! Nincs itt semmi extázis, csak elindulnak lassan, szépen kifelé: és függöny.
A mi örömünket viszont semmi sem árnyékolhatja be úgy, hogy ne tapsolnánk önfeledten ezen a kedvünkre való estén. Hogy miként alakul szereplőink további sorsa? Az Irináé, Gézáé meg a Dusáné? Aki tudni szeretné, megtudhatja, színjátékából a szerző ugyanis regényt is írt - Géza és Dusán címmel. Csak tessék felütni, az is érdekes, nagyon.

Még fülemben cseng a bánatos nóta melódiája - Rabul lettem szép menyecske

-, még friss él bennem az előző est forrósága, amikor alig távol az

eseményektől, "hideg fejjel" próbálom mérlegelni is valamelyest a

látottakat.

Nos, az a muzsika a "rabságról" ott a sűrű bácskai éjszakában egy tüzes

szerb asszonynak szól, huszártisztek húzatják, de talán nem is az ő rajongó

szívükből, mint inkább annak a félrehúzódó férfinak a lelkéből fakad, aki

évek óta szerelmes már, titkon egy szerb nábob feleségébe. Megvallani? Nem

tudja, nem akarja? Tiltja úri becsülete talán. Pedig az az asszony is

szerelmes belé, méghozzá szenvedélyes szerelemmel, csak hát hogy nyíltan

vállalja is, visszatartja attól szigorú erkölcse, női tisztessége. Meg

ragaszkodik is valahogy a férjéhez, jóllehet kényszerítették hozzá

leányként. Meddig lehet ezt azonban titkolni? Mikor jön el az a pillanat? S

eljön-e egyáltalán, hogy döntsön is, és ha igen, hogyan és miképp? Olyan

históriai miliőben, melyben nemzetiségi ellentétek feszülnek, a háttérben

háború, majd uralomváltás, a szerbeké váltja a magyart. Előttünk egy

asszony drámája lefojtott szenvedélyek szeszélyes, kicsit titokzatos

búvópatakával. Érdeklődéssel követhetjük: milyen idegszálakon is bujkál?

Nem kevésbé izgalmas azonban férjének drámája sem, ahogy eljut az a feleség

iránti teljes bizalomtól, gyanakvásain át a keserű felismerésig, hogy

imádott Irinája bizony sohasem szerette. Ifjú Jászai László -

megformálójaként - mindezt robusztus erővel és mérhetetlen kedvvel

ábrázolja, igen harsányan, mondhatni hatalmasat játszik. Játéka azonban

mégis akkor éri el hatásának csúcspontját, amikor a legcsendesebb: ahogy

ráébredve a valóságra, némán, lecsüggesztett fejjel hallgatja felesége

vallomását, majd elénk hullajtja kiszakadt szavaiban, őszintén és igazul,

mint egy a lelkében kifosztott ember minden fájdalmát. (Ilyen

pillanatokért érdemes színházba járnunk!) Oly megindító ez, hogy a publikum

nem is tudja megélni nyílt színi taps nélkül.

Balázs Péternek jó szeme van, de nemcsak meglátja a nagyszerű színházi

lehetőséget a méltatlanul háttérbe szorult darabban - egyébként a

fővárosban bemutatta már -, rendezésében ezúttal is kihasználja minden

gazdagságát: pontosan kidolgozott, igen hatásos helyzetek, gördülő, lüktető

párbeszédek, s még a drámaíró szavainak jóízű bája sem vész itt el. (Milyen

természetesen hangzik például a főbíró szerelemtől való visszavonulását

jelző mondata Irinának: "Inkább vagyok magamban, szárazon, mint a

szentjánoskenyér." Hallván e pompás hasonlatot, akár költőre is

gondolhatunk.)

Előadás, melyben semmi avas, mely élő, eleven, fölfelé ívelő feszültséggel;

a színpadon embereket látunk, ahogy mozognak, beszélnek; mozgalmas

tablókat, sok-sok szereplővel (megformálóik nevét hely híján felsorolni

sincs módom), hangulatos játéktér, hiteles; pompás ruhák, különösen az

Irináé, a színes, szerb népviselet az ékes fejdísszel. Persze, aki hordja,

az is "szemre való", Radó Denise, aki nagy átéléssel, sok apró finomsággal

oldja meg a kacér és büszke, sűrűvérű, szerelmes asszony szerepét.

Szenvedésbe törő, nagy monológja remek színészi teljesítmény. Nem mellesleg

az előadás értékének tartom azt a mértékletességet is, amely a kényesebb,

karcosabb jelenetekben mutatkozik meg, az uralomváltás indulatos

pillanataiban. Hogy nem igyekszik "rájátszani" semmiképp, jóllehet már

behegedt, ám ma is fájó sebeinkre. Továbbá jólesően vehető ki az előadás

szellemiségéből az a fajta meleg emberség, mely szerint akár

nemzetiségi-vérségbeli különbségek, ellentétek dacára is lehet egymással

meglenni békében, hogy a mindennapok humanizmusa igenis felülírhatja a

megosztó politikát is. Ezt a kényes igazságot akár az előadás üzeneteként

is felfoghatjuk, Valkó Mihály -->