Szenzációs bemutató forró tapsos ünnepléssel

Évad kezdetén - bevallom - úgy vagyok én, mint az az utazó, aki világkörüli útra indul, elfog az izgalom, vajon miféle kalandok várnak majd rám, milyen emberekkel, helyzetekkel, tájakkal leend találkozásom, amiket mások megálmodtak nekem. És el is mondhatom majd azt másoknak is.

Ahogy most is teszem, amikor első "kalandomról", az idény első bemutatójáról szeretnék beszélni - örömmel. Mert a kürtök felharsanó hívó szavára nem akármilyen világ tárul elénk, érdekes, különös, a franciák forradalmának azon időszakából, amikor bizony tombol az erőszak, uralkodik a bizonytalanság, kiszámíthatatlanok a  veszélyek, munkában a nyaktiló, hullanak a fejek, vérgőzös a levegő. És ebbe a brutális világba érkezik egy angol arisztokrata, hogy szembeszálljon vele bátran. Álruhában - ő az a titokzatos Vörös Pimpernel - túljárva mindenki eszén, főleg a gyilkos franciákén, hogy társaival sokakat mentsen meg, köztük veszélybe került övéit is, akár a guillotin alól. A rossz és a jó, a galárd és a nemes párbaja ez! Hogy miként is zajlik? El nem mesélném, mert még elárulnám a titkot.

Így csak annyit: igen érdekesen, kalandosan, izgalmas fordulatokon át. Amibe jócskán belefér a humor is. Milyen szórakoztató és mulatságos, ahogy például az angolok, a csapat tagjai groteszk módon, gunyorosan komédiáznak. Egyébként becsvágyó, úttörő színházi vállalkozás ez, itt szólal meg először ugyanis a musical magyarul, igazi újdonság. Sikerére pedig garancia lehet, hogy szövege a magyar származású angol bárónő, Orczy Emma világhírűvé vált regényéből vétetett, s hozzá muzsikát egy ugyancsak neves, de amerikai zeneszerző, bizonyos Frank Wildhorn komponált. A sikerre, ha a színre állítás is avatott kezekbe kerül. Már pedig ez Molnár Lászlóról elmondható, aki a zenés játékot vendégként rendezte meg, sőt a szöveg magyarítását is ő végezte, s még játszik is benne. Láthatóan tapasztalt mestere ő a műfajnak, kisujjában van a musical, s kiváló értője a teátrális hatásoknak. Nincs is hiány ötletekben, nagyszerű megoldásokban, kezdve a színhelyek gördülékeny váltásával, hogy szinte "észrevétlenül" repülünk oda-vissza Frankhonból Angliába.

Aztán a pompás, színes tablók, tömeges produkciók hatásos mozgásokkal, kifejező koreográfiák, lásd többek között a nagy bál jelenetét, amelyben a Vörös Pimpernel után szimatoló francia fő gonoszt csúfolják meg az angolok, eljárván előtte csalafintán a csiki-csuki táncát. Festői díszletek, látványosak és monumentálisak, hogy nézni is gyönyörűség. Például a színen megjelenő híd alatt a csillámló víztükröt, mert az is látható. Bravúros jelenetek, mint a rendkívül drámai finálé, már-már valódi vívásos párbajjal, csak úgy csillognak, csattognak a fegyverek: lélegzetelállító. Persze az előadás erőssége nem kevésbé a felhangzó muzsika, Rácz Márton lendületes vezényletével. Mely nem melódiák ezüstpatakjaként csordogál, széles folyamként ömlik, zúdul, és visz, ragad magával bennünket is a lázas, forró levegőjű előadáson.

Ha pedig megszelídül, a líra hangjait is szépen hallatja, példa rá a két testvér, a francia Armand és Marguerite megható kettőse. Avagy az utóbbi szerelmi vallomása, mely az est talán legszebb pillanata. Akkor is, ha Koós Réka énekli elbűvölően, aki egyébként jelenségként is elragadó, énekesnőként igazi primadonna, feleségként szenvedélyes asszony, és akkor is, amikor Benedikffy Katalin szólaltatja meg, akit volt szerencsém hallani már egy premier előtti próbán. (Felváltva játsszák majd Marguerite szerepét.) Kiváló Csengeri Attila is, s nem csupán hangjával, brillírozik játékával is, ahogy megjátssza a piperkőc lordot, vagy ahogy álcázza magát a franciák között: remek. Miként Molnár László titkosszolgálati francia főembere, aki nemcsak kívül, de belül is sötét, kérlelhetetlenül gonosz. (Mellesleg őt az említett próbán Bot Gábor váltotta, markánsan, teljes illúzióval formálva meg a gyűlöletes figurát.)

De akire külön is felfigyeltem: Dósa Mátyás, Armand-ja bár végtelenül egyszerű, mégsem színtelen,  igen természetes, ámde korántsem szürke. Emberileg az izgalmak hevében is hiteles, rajongásában nem különben. Valami szívet melengető érzés árad belőle, minden mozdulat, gesztus arra vall, hogy megalkotóját az Isten is a színpadra teremtette. Méltán szól neki a taps, de kijár bőséggel az ünneplésből mindazoknak, akik részesei a sikernek, s kiknek nevét hely hiányában meg sem említhettem. A színházak fölött manapság ? úgy hírlik ? szeszélyes időjárás van, ezt az erőtől duzzadó és szépségekben dús bemutatót látva, úgy tűnik azonban, hogy a Szigligeti felett azért a napsütés zavartalan. És ez így, idény elején több, mint biztató...