Boldog Sándor István jócselekedetei a Szín-Mű-Helyben

De hogyan is jött az ötlet? Erről beszélt az író, a teátrum művészeti vezetője.
– Máthé György, a szolnoki Belvárosi Nagytemplom esperes-plébánosa áprilisban kereste meg a színházat, hogy segítséget kérjen tőlünk is a Sándor István boldoggá avatásával kapcsolatos ünnepségsorozathoz. Örömmel mondtuk igent a megtisztelő feladatra, s én el is kezdtem gondolkodni, milyen különlegességet alkothatnánk.

Az jutott eszembe, hogy kellene írni róla egy darabot, melyben fiatalok is szerepelhetnének. Egyrészt a téma miatt: Sándor István szalézi szerzetes a fiatalok támogatója, oltalmazója volt, másrészt pedig az Ádámok és Évák Ünnepe, évek óta sikeres rendezvénysorozatunk keretében már sok olyan diák mutatkozott be a Szigligetiben, akik részt vehetnének ebben az előadásban. Ekkor el is dőlt: megírom a darabot, s azt bemutatjuk a Szigligetiben – beszélt az előzményekről a készülő darab írója.

Kiss József első útja Szolnokról az újpesti Clarisseumba vezetett, ahol Sándor István sekrestyésként, nyomdászként és a fiatalok pártfogójaként tevékenykedett. Itt találkozott és beszélgetett Bíró Lóránt plébániai kormányzóval. Nála hitelesebb információforrást nem is találhatott volna, hiszen ő annak idején neveltje, pártfogoltja volt a szalézi szerzetesnek. Az író másik segítője, egy másik autentikus személy Pokorni János volt, akit 1952-ben államellenes összeesküvés vádjával letartóztattak. Ő a sok érdekes történet mellett egy megható történetet is elmesélt.

[caption id="" align="alignleft" width="360"] Nagy átéléssel zajlik a napokban is az olvasópróba.
Fotó: Csabai István
[/caption]

– Mindez a helsinki olimpiai játékok után történt, s a már rácsok mögött lévő társainak ő hozta a hírt, miszerint óriási sikereket értek el a magyarok a versenyen. „Megható, ugyanakkor felemelő volt látni, mennyire örültek ennek a csodának a szenvedésektől megtört emberek. Mintha vigaszt nyújtott volna nekik a megpróbáltatásaik közepette”, mesélte el Pokorni János – mondja az író, aki sok segítséget kapott a szalézi rend vezetőitől, többek között Ábrahám Bélától, a magyar szalézi rendtartomány vezetőjétől, valamint B. Varga Judit történész-múzeológustól. A rengeteg információ ellenére nem volt könnyű megírni a darabot.

– Egy dráma alapja a konfliktus, Sándor István pedig konfliktuskerülő, csendes, szolid ember volt. Egy ilyen emberről pedig nehéz drámát írni... Sándor István mindenkihez jó volt, a gyerekeket nevelte, támogatta, szerette, sokszor még a papokat is ő vigasztalta a börtönben. Tulajdonképpen a munkásfiatalok apostola volt ő, a baj is ebből, vagyis a jócselekedeteiből származott. A pártfogoltjai közül ugyanis néhányat behívtak katonának, s volt, akit ÁVH-snak vittek, hiszen árvák, nehézsorsúak voltak. Az egyik ilyen fiatalember „tűnt fel” az államvédelem embereinek, akik a kapcsolatok révén jutottak el Sándor Istvánhoz.

A fiatal szalézi szerzetest felettesei mentették volna, külföldre küldték, ám ő nem ment. Ezután persze ostorozta magát, mert ezzel bajt okozott a feletteseinek is. Közben állandóan édesanyjára gondolt, lelkiismeretfurdalása volt, hogy családját is bajba keverheti. Mindezek miatt lényegében saját magával volt konfliktusa. Ez lett a mű alapja! – avatta be olvasóinkat a készülő drámába Kiss József.

[caption id="" align="alignleft" width="360"] Kiss József
[/caption]

Úgy éreztem, mintha a testvérem lett volna!

A darab témájából adódóan nem lesz „könnyű”. Kiss József ezért oldotta a nehézséget és komolyságot. Hogy mivel? Derűvel, mert a szaléziek rendje a jókedv rendje.
– Csempésztem a sorokba mosolyt fakasztó pillanatokat. Mindezek mellett nem a naturalizmust helyeztem előtérbe, vagyis a verések, kínzások ábrázolásánál nem a képek a mérvadóak, hanem a szöveg: a költészet. Így próbáltam ábrázolni, mi is a „boldogság”. Boldogság, mint boldoggá avatott állapot, és boldogság, mint érzés... Mindkettő különleges, semmihez nem hasonlítható.

Bevallom, én teljesen átéltem Sándor István boldogságát, hiszen a munka megkövetelte, hogy szinte azonosuljak azzal, akiről írok. Alig tudom szavakba önteni, mit éreztem, amikor a budapesti Szent István Bazilikánál lehullott a lepel Boldog Sándor István óriási arcképéről... Úgy éreztem, mintha a testvérem lett volna! Csodálatosan megrendítő és egyben felemelő volt. Amilyen, reményeim szerint, A boldog című darab is! – vallott érzéseiről az író.