Egyelőre csak a kocsiban eresztheti ki igazán a hangját – szolnoki koncertje előtt Bereczki Zoltánnal beszélgettünk

– Ha az ember zenész, akkor szüksége van arra, hogy nyugodtan elvonulhasson. Alkotás közben – ne szépítsük a dolgot – igenis kornyikálunk. Nagyon régóta nem írtam „hangosan” dalt, pedig úgy szeretem, ha a dallamokat ki is próbálhatom.

– Mivel én is hallom a szomszédokat, ha becsapnak egy ajtót vagy hangosabban hallgatják a tévét, nincsen kétségem afelől, hogy ők is hallanának engem próba közben. De ez nekem nagyon kellemetlen...

– Jelenleg az egyetlen hely, ahol kiereszthetem a hangomat, az az autó. Hogy hogyan nézek ki közben, az nem érdekel. Egyszer kitaláltam egy refrént, amit alaposan körbeénekeltem.

– Amikor oldalra pillantottam, láttam, hogy a mellettem álló kocsiban éktelenül röhögnek rajtam. De inkább legyek szórakoz­tató, mint bosszantó – magyarázza Bereczki Zoltán, hozzátéve, a szülei segítenek a házépítés sokszor végtelenül lassú ügyintézésében.

– Soha nem használom ki az ismertségemet, nemhogy nem kérem, de nem is fogadom el, hogy a sorból „kiemeljenek”, nem megyek be a hátsó ajtón. Inkább kivárom a soromat – mondja az eMeRTon-díjas művész.

Bereczki Zoltán kifejti, ha a színpadon megismerik őt és tapssal jutalmazzák a munkáját, az nagyon jó érzés. De ha az utcán köszönnek rá és fejezik ki rajongásukat az emberek, az már hidegen hagyja őt. Reméli, Szolnokon is inkább az előadóművészetét ismeri majd el a közönség.

Kérdésünkre, hogy melyiket szereti jobban: a színházat vagy az éneklést, Bereczki Zoltán visszakérdez. Vajon mi kit szeretünk jobban: anyánkat vagy apánkat?

– Hál' Istennek nem kellett még eldöntenem ezt. Akárcsak a való életben a szüleinkkel, úgy a munkában is hol ezzel, hol azzal kerülünk szorosabb kapcsolatba. És ez nem azt jelenti, hogy bármelyiket is jobban szeretnénk, inkább csak hol ide, hol oda tolódik a súly.

– Az elmúlt időszakban a hangsúly a színházon volt, most fordult a kocka. Mindkettőt szeretem, mindkettő élvezetes és remélem, hogy a közönség is érzi majd a műfaj iránti rajongásomat.

– Hiszek benne, hogy mi, előadóművészek ilyen módon közvetítők vagyunk, akiken ezek az energiák átmennek és rajtunk keresztül eljutnak a nézők mindegyikéhez.

Joó Zsuzsa