2014.03.10. 17:18
Megint hétfő
Diákokkal, és piacra igyekvő idősekkel tömött busz. Táskák a szemek alatt, derű, vér, - vagy borgőz a szemekben-az elmúlt hétvége dorbézolásának, vitáinak, örömeinek maradványai. Ha felejtős volt a hétvége, akkor azért nyűgösködünk, ha jól sikerült, akkor azért, hogy miért lett vége olyan gyorsan.
Megint hétfő- szól a buszsofőr rádiójából a nóta. Az, hétfő teljes gőzzel. Mikor az ember a kutyáktól átvett sárga kendőt kötné szíve szerint a nyakába, jelezve környezetének, hogy a szeme, füle, szája ma kóma miatt zárva, és vigyázat, ma estig harapok! Könyvet olvasok, belemerülök. A történet főhősének hétfő reggelét jelentősen feldobja az a tény, hogy a kádat a napindító fürdőhöz a Földközi- tenger szolgáltatja.
Vizualizálom a képet, a görög kölyköt kizavarom a vállig érő vízből, és magamat dobom a helyébe egy narancssárga összkomfortos gumimatraccal felszerelve. Éppen egy pincér gázol felém a vízben egy Pina Colada-val, mikor az olcsó szesz könnyfacsaró szaga visszarángat a valóságba. 50körüli férfiember koszos bokorugró szerelésben, tehén méretű bevásárlószatyorral, benne ipari mennyiségű lőrével mellém ereszkedik. Közvetlen közelről rám villantja foghíjas mosolyát, kacéran kacsint egyet, mustrálgat. Orromat a könyvembe fúrom, gallérom fülemig felrángatom. Struccot, csigát, láthatatlan embert imitálok, szerény sikerrel, az ablakhoz tapadok, hiába.
A figura nyomakodik felém, már az aurám belső rétegeit rágcsálja, türelmem határait feszegeti. Szemem tikkel, orrom rángatózik, epetermelésem a maximumon, félő, mindjárt robbanok. Szerencsére a következőnél leszállok, kászálódásomra sajnos útitársam is feltápászkodik, mert minő öröm, ő is idáig utazott. Szó szerint és átvitt értelemben is fellélegzek, hogy végre tiszta a levegő, mikor a Mónika-show szökevény megkocogtatja a vállam, és kér egy százast. Hangot adok feltételezésemnek, hogy nem italra kéri, mert a szatyrában levő muníció egy támaszpontnak elég lenne. Szendén mosolyog, és bevallja, hogy valóban szomjas szegény. Értékelhetném szokatlan őszinteségét, de ehelyett közlöm, hogy felesleges pénzemet inkább a Buszpályaudvar hegedűs öregjének, vagy a vasúton őgyelgő cipőtisztító bácsinak adom, mert ők a szimpatikus adok-kapokban gondolkoznak.
Miután erre válaszul a jóember engem az ég kegyelmébe ajánl, és választékos stílusban üdvözli a családomat, magában motyogva elindul a legközelebbi ivó felé. Örömmel nyugtázom, hogy mégsem fog szomjan halni, és egy röpke pillanatra erős a kísértés, hogy utánaszaladjak, és kérjek egy százast egy kóma-űző kávéra.
(Nevedett)
