Ötletes, izgalmas és érdekes

Esetünkben választ arra a kérdésre: hogyan is juthat jó sorsra az ember itt, ezen a földi téren; egy olyan világban, amely tele van „nyomorral, aljassággal, zülléssel”, amelyben még jónak sem lehet lenni a nélkül, hogy ne cselekednénk rosszat. Nos, ezúttal ez a kérés utóhangként elmarad.

Szabó Máté, A szecsuáni jólélek színre vivője, aki bátran nyúl klasszikus tárgyához, úgy gondolja, nincs is szüksége rá. Minek is! Beszél az előadás önmagáért, magában hordozza kulcsát is a megoldásnak. Mert korántsem holmi példázat ez a jó és rossz viszonylagosságáról, sokkal inkább kíméletlen, ám humorosan ironikus feltárása egy olyan világnak, amely velejéig romlott: tehát változtatásért kiált. És ezt ráadásul csak magunk végezhetjük el.

Lám, a játékban is az istenek, akik hárman valának, s földre „szállván” felfedezik jó emberként maguknak a jólelkű utcalányt, amikor az végbajba jut, segítségüket kéri — mit kellene tennie, hogy mégis boldog lehessen —, „angolosan” távoznak, s minden rendben szerintük. Faképnél hagyják azt a lányt, aki kezdetben igyekszik mindenkivel jót tenni, befogadja a hozzá fordulókat, akik aztán — ilyen az élet — rátelepedvén, pióca módjára élősködnek rajta. Így a körülmények szorításában, menekülvén a csőd elől, kénytelen magát gonoszságra adni, felöltvén keménykezű nagybácsijának maszkját, s dohánygyárosként olyasmiket cselekedni, amik nem illenek hozzá.

Micsoda világ ez! Derűsnek bizony aligha mondható, mégis igen szórakoztató, mert ötletesen, nagyszerűen van megjelenítve az ifjonti tűztől fűtött, szenvedélyes, ám ésszerűen megalkotott előadásban, egy szellemében és formájában ízig-vérig mai produkcióban. Szabó Máté jól használja a humor eszközeit is, pompásan rajzolja meg a negatív figurák torz, groteszk képét. (Milyen mulatságos még a „kínais” topogásuk is.) Metafórás ötletek sokaságával teszi a játékot szemléletessé.

"Beszél az előadás önmagáért, magában hordozza kulcsát is a megoldásnak."

Tanulmányt érdemelne, ahogy a fiatal rendező megteremti a különös, újszerű színpadi víziót, alkalmazván a jelzéseket. Itt elegendő például annyi, hogy a közönség eltakarja kezével a szemét, s már ki is van „ürítve” a bírósági ülésterem. A konkrét helyszínek ábrázolásával nem bíbelődik, azokat is épp csak jelzi, ahogyan szükséges. A hangvételt pedig igencsak erősíti a mértékkel mért diszharmonikus zene. Népes csapat a színészeké, kezdve Gubik Ágival,aki az előadás homlokterében „kettős” szerepben látható: Sen Te, a jólelkű utcalány és Sui Ta, a zsarnok dohánygyáros. Előbbiként igazi ember, színes és közvetlen a jóságban, viszont az utóbbiban könyörtelen a gonoszságban, remekül vált. Játéka tisztultan egyszerű, ugyanakkor hihetetlen energikus. Már amikor színre lép, rögvest légkör veszi körül.

Aztán Barabás Botond, kinek vízárusa mint valami vándorlegény furulyával, lógó nagy tarisznyával az oldalán; ahogy robog és lobog az időben és a térben, akár a népmesékből is érkezhetett volna. (Csak az a beszéd!) Czapkó Antal az állástalan repülőt hozza visszafogottan, de hangsúlyozván arcátlanságát, kapzsiságát. Gombos Judit „szögletes”, kímért üzletasszony, háztulajdonosként; Kaszás Mihály puhány, piperkőc, férfiatlan borbélya undorító. Sebestyén Éva totyogó járású jóságos öregasszony, a szőnyeg-kereskedőné.

És folytathatnám a sort, ha a hely engedné, mert valójában itt mindenki a helyén van, és valamennyien a siker részesei. Végül: ha valaki netán a látottakban némi ismerőset vél felfedezni, gondolatban napjainkra is társít, az korántsem a véletlen műve. Nem, az az igen átgondolt és szellemiségében friss, eleven előadásnak köszönhető.