Akkor és most

Akkor majdnem 10 éves voltam. Tévében néztem, hogy az Olajbányász Zalaegerszegen zsebeli be a győzelmet. A harmadik, mindent eldöntő, bajnoki címet érő diadalt. Pöttöm kosarasként és kosárrajongóként már az is örömmámort jelentett, hogy még akkor este kimehettem a Kossuth-térre. Ünnepelni, kart karba öltve ugrándozni, cérnahangon „hajráolajozni” és persze aláíratni a poszteremet az aranyhozókkal. Nem emlékszem tisztán. Régen volt.

Most 26 múltam. Tetőtől talpig piros-feketébe bugyolálva indultam ki a Tiszaligetbe, hogy a hőskor diadalmenete után szemtanúja legyek a modernkori Aranybányász sikereinek is. Mert ennek a városnak a szíve ott van kint. Ott dobog a körcsarnokban meccsről-meccsre a szolnokiakért. Felemelő volt látni, hogy közel 3000 ember hangjától remegtek a lelátók és több ezer Olaj-szurkolótól dübörgött a Városháza előtti tér. Nem emlékszem tisztán. Pedig tegnap volt.

Gondolatban köszönetet mondtam az egykori bajnokcsapatnak is, hogy miattuk „csak” 16 évet kellett várni az újabb sikerekre. Ezennel emelem kalapomat a 2006/07-es szezon legjobbjai előtt és a szignókkal teli piros-fekete zászló társaságában reménykedem, hogy a harmadikról nem 42 évesen kell majd megemlékeznem...