Nosztalgianyaralás, avagy külföldre magyar!

Nekem legalábbis egy ilyen epizód jutott osztályrészemül a minap Alsó-Ausztria festői hegyvidékén csatangolva. Történt ugyanis, hogy egy, a tengerszint felett közel ezer méter magasban kanyargó szerpentinen autózva gyönyörködtem a környék fennséges panorámájában, midőn egy e tájon szokatlan kép úszott be periférikus látómezőmbe. Egy látszatra kifogástalan műszaki állapotú autó vesztegelt az út mentén kialakított, kilátóhelyként is funkcionáló parkolóban. Mellette pedig egy ágrólszakadtnak a legnagyobb rosszindulattal sem nevezhető, java korabeli úr tüsténkedett.

A pillanat varázsa olyannyira megragadta érdeklődésemet, hogy tempómon kissé lassítva tüzetesebben is szemügyre vettem, mivel is foglalatoskodik oly elméllyülten a férfi. Néhány másodpercig eltartott, míg a felismerés szikrája világosságot gyújtott agyamban. Ám aztán tudatom legmélyéről felszínre törtek a gyermekkori emlékek, no meg szüleim, de még inkább nagyszüleim békebeli történetei azokból az időkből, amikor egy külföldi utazás még hamisítatlan kalandnak számított és úgy az előkészületei, mint szerencsés teljesítése komoly találékonyságot követeltek honfitársainktól.

Ezekben ugyanis gyakorta szerepelt és halványan még személyes élményanyagomból is felrémlett a takarékossági intézkedések széles tárháza. Köztük az üzemanyagspórolási lehetőségek legelterjedtebb eszköze: a marmonkanna. Amely néhány röpke évtizede, a kis hazánkban lendületesen épülő szocializmus fénykorában még ott lapult szinte valamennyi kivételezett család csomagtartóba gyömöszölt poggyászai között, amely Trabantjával, Wartburgjával, netán Zsiguliával indult útnak. Többnyire nyugati határainkon túlra szakadt rokonaihoz — látogatóba.

Nos ott az osztrák Mostviertel szívében, Mariazelltől néhány kilométerre, a közel 1900 méteres, tekintélyt parancsoló Ötscher hegy tőszomszédságában néhány pillanat erejéig megelevenedett a múlt. Emberünk ugyanis nem mással volt elfoglalva, mint hogy egy kiszolgált fémtölcsér karimáján éppen egy ilyen, ütött-kopott marmonkannát egyensúlyozva feltöltse kiszáradóban lévő négykerekűje tankját.
— Nézd már, mit csinál az a fickó ott — böktem meg a vidék csodáin ámuló feleségemet. — Ide a rozsdás bökőt, csak magyar lehet — bizonygattam, míg elhaladunk az alkalmi „benzinkút” mellett.
Bár a lottó ötösöm lett volna olyan biztos, mint ahogyan e jóslat beigazolódott. Elmenőben ugyanis tisztán kivehető volt, hogy a szemmel láthatólag megkímélt, újszerű középkategóriás Opel lökhárítóján magyar rendszám díszelgett. Nyertem!

Ám a groteszk jelenet még sokáig nem hagyott nyugodni. Szálláshelyünk felé kanyarogva immár nem az Alpok lenyűgöző magaslataiban gyönyörködtem, hanem a látottak groteszkségén morfondíroztam. Elvégre ebben a jelenetben valahogy semmi nem volt a helyén. Mert ha mindez egy emberöltővel korábban történik, akkor nem stimmel magánbenzinkutasunk európai kinézete és távolról sem a létminimum alatt élők védjegyeként elhíresült autója. Amennyiben viszont elfogadjuk az eset jelenidejűségét, úgy egy másik súlyos dilemmával szembesülünk. Mégpedig hogy ő vajon mit nyer ezen a bolton? Mármint, hogy mi értelme van vesződnie azzal a vacak edényzettel, összekoszolni a csomagtartót, százkilométereken át szagolni a benzin, vagy gázolaj bűzét. Figyelembe véve, hogy az osztrák és magyar üzemanyagárak különbsége manapság — legalábbis nagy átlagban — nem haladja meg az öt forintot. Az egészen néhány száz forintnál többet megspórolni tehát egy több hetes körutazás során is aligha képes. Ez esetben pedig a régi bevált módszerek iránt elkötelezett honfitársunk kétséget kizárólag leleményes ugyan, de nooormális!!?

Bugány János -->