2008.10.07. 09:43
Szőnyegbombázás, vagy amit akartok
Minden összeesküdött ellenem. A debreceni felkészülési kosárlabdatorna utolsó, számunkra örömteli eredménnyel zárult meccséről hazafelé tartva a kora esti időpont ellenére koromsötét égbolt borult rám és a többi közlekedőre.
A már-már a földet súroló, ködszerű, tömör felhőtakaróból sűrűn permetezett az eső. A jó öreg négyes sztráda aszfaltjának alattomos nyomvályúiban összegyűlt víz pedig felúszással fenyegette az autót. Ráadásul az időközben feltámadt oldalszéllel is folyamatosan bírkóznom kellett. Ám a küzdelmes hazaút igazi kihívását mégiscsak az a teherautó jelentette, amelynek nyomait már indulás óta, azaz közel száz kilométeren át követtem.
A hátrahagyott jelek azonban csak akkor nyertek valódi értelmet, amikor beértem a púposan megrakott pótkocsis szörnyeteget. Arról ugyanis — afféle égi áldásként — a legkiszámíthatatlanabb pillanatokban súlyos tengericsövek hullottak alá. Percekig halálfélelemben szlalomoztam mögötte. Próbáltam biztonságos távolságot tartani, de a kocsi orra előtt olykor még így is centiméterekkel csapódott be egy-egy méretes „lövedék”, miközben vártam a kínálkozó alkalomra, hogy végre megelőzhessem a kukoricagránát-vetőt. Aztán összeszedtem maradék bátorságomat és az ilyenkor szokatlanul élénk forgalomban egy kamikázékat megszégyenítő, hosszú nekirugaszkodással túljutottam a monstrum által kialakított szőnyegbombázás hatótávolságán.
Tulajdonképpen fellélegezhettem volna, elvégre — szinte csodával határos módon — sikerült találat nélkül megúsznom a kalandot. Ám amíg az elemekkel harcoltam, idegeim végképp felmondták a szolgálatot. Így aztán egészen megérkezésemig a legváltozatosabb veszélyhelyzetek lehetőségét vizionálva azon rettegtem: vajon mi jöhet még ezek után?
