Vasúttörténetem

Nem is olyan régen meséltem arról, hogy már egészen kicsi gyerekként barátságot kötöttem a buszokkal. Apró óvodásként alkalmanként, majd közép- és főiskolásként a mindennapjaim része volt, hogy buszra szálltam és zötyögtem. A kötöttpályákkal már egészen más volt a helyzetem. Ahol én gyerekeskedtem, arra nem járt vonat. Így aztán mifelénk nem hallatszott messziről és messzire a zakatolás és a hangosbemondó hangját sem fújta a szél. Restiről meg aztán sokáig még hírből se hallottam.

Szegedi kollégistaként aztán persze már sokszor vonatoztam Szolnokról. Hóban és fagyban, esőben és napsütésben oly sokszor szálltam át Cegléden a járatomra, mellyel aztán főiskolás társaimmal egyetemben a déli célállomás felé vettük az irányt. Azon a téli sötét délutánon aztán, amikor felsővezeték-szakadás „állta utunkat” még a restik különleges világába is bepillantottam...

No, utóbbival még nem ismertettem meg a gyerekeimet, de a vasútállomások máris a kedvenc helyeik közé tartoznak. Olykor órákig üldögélünk vagy éppen álldogálunk egy-egy pályaudvaron és figyeljük a zakatoló mozdonyokat, a véget nem érő szerelvényeket, az arcunkra mindig mosolyt csaló „kis pirosokat”, s persze a különleges emeletes vonatokat.

A hétvégén is ellátogatunk egy állomásra, ezúttal kicsiben vonatozunk. Bejárjuk a szolnoki Agórát, ahol kétezer négyzetméteren több száz méter vasúti modellpályát állítottak fel a kiállítók. Úgy hallottam, van köztük egy retró balatoni vasút is, melyet biztosan megnézünk majd. Aztán ki tudja, lehet, hogy idén nyáron már vonattal utazunk a kedvenc nyaralóhelyünkre.