Vágom a centit

Rimóczi Ágnes

Napról napra egyre inkább csak vánszorgok. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de én kezdek fáradni. Szerintem a kisdiákoknál is jobban várom, hogy felvésődjenek a táblára a bűvös betűk, végre fenn virítson a zöld felületen, hogy vakáció! Ahogy elnézem, a gyerekeim legalább annyira el vannak már csigázva így május legvégén, mint a jó édes anyukájuk, mindez a napi több összecsapásunkban is megmutatkozik. Öltözzetek már! Vetkőzzetek, kérlek! Fáradjatok a fürdőkádba! Gyertek ki végre a kádból! Szócsatáink egyre végeláthatatlanabbak... 

Nem segít a napi rutin betartásában, hogy este nyolc órakor még világos van, és bőszen csicseregnek a madarak. Mégis, hogyan képzelem én, hogy már akkor szeretném becsalogatni a szintén csicsergő csemetéimet a kertből?! És a másnap reggel sem hatja meg őket, amikor az ébresztőóra többszöri lenyomása után sem hajlandók kikecmeregni az ágyukból. De még az sem, amikor a becsengetés az osztályterem ajtaja előtt vág kupán bennünket. Az év végi felmérők, dolgozatok okozta hajcihőt inkább nem is részletezem. 

Fáradunk, no. Töredelmesen bevallom, vágom a centit és számolom a napokat, mikor szállhatunk ki végre egy időre a mókuskerékből. Persze nincsenek kétségeim, valószínűleg július elején már azért rimánkodom, hogy mikor kezdődik az új tanév, de most még a jelenlegi végéért imádkozom. Egyre inkább közeledik! 

Bánom is én, hogy a sarokban landol majd az iskolatáska, neki is jár a pihenés. Helyette a hátizsákokat dolgoztatjuk majd, tekerünk, lótunk és futunk, pancsolunk és hegyet mászunk. Így poroljuk le a szürke hétköznapokat, és remélhetőleg gondtalanul színezzük be a nyarat!