A pacás könyv

Így hívjuk az egyik albumot otthon. Pusztán azért, mert az elejét néhány festőecset vonásra hasonlító színes „paca” díszíti. Egyszer a régi családi fotóknak keresgettem könyvszerű albumot, ezt találtam. Az a típus, amibe szabadon lehet ragasztani, írni.

És beleköltöztettem a családunk mindenféle tagjait, mindkettőnk ágáról, megjegyzésekkel, hogy ki-kicsoda. Disznóvágások, eskövők, családi ünnepek, majálisok egykori pillanatai pihennek a lapokon, olyan arcokkal, amelyek szerencsére azóta változhattak és olyanokkal is, amelyek már soha nem fognak..

Időnként kézbe vesszük a háromévesünkkel, „ismerkedünk” a közelebbi és távolabbi őseivel, őseinkkel. Elmeséljük azokat a történeteket, amiket el tudunk és igyekszünk bővíteni a repertoárt a szüleinktől vett további mesékkel, mindazokkal, amikre ők emlékeznek, vagy hallották.

Ezzel próbáljuk egy kicsit itt tartani a „régieket”. Mert hiszem, hogy még így is képesek tanítani, értékeket adni. De mennyi mindenről nem tudunk már.

Éppen ezért hallatlanul izgalmas dolognak tartom a családfakutatást, amelybe, ahogyan cikkünkből is kiderül bátran belefoghat bárki. A szolnoki levéltár lelkes és segítőkész partnere lesz a kutatásban.

Egy időben magam is kacérkodtam a gondolattal, de ez a fajta keresgélés részemről még várat magára. Addig megelégszem a jelenlegi tudással. Abban pedig mélyen legbelül, őszintén bízok, hogy egyszer majd én is ott virítok a mieink jövőbeli pacás könyvében (vagy ki tudja mi lesz már akkor), történetek sorával, amire emlékeznek és amit érdemes elmesélni.