Rúg-e gólt a pszichológus?

Az ember ezerszer megfogadja, hogy többé egy szót le nem ír a magyar fociról, aztán csak kikívánkozik belőle ez meg az. Hogy a válogatottunk megint leszerepelt, az nem nagy újság. Volt időnk hozzászokni.

Amúgy a mi esetünkben hatványozottan igaz a modás, hogy a titok ez ellenfelek jó megválasztásában rejlik. Na, ebben is a montenegróiak voltak jobbak, hiszen a magyar válogatottnál ideálisabb játszótársat keresve sem lehet találni Európában. Hogy miért? Először is, a nevünk még mindig ér valamicskét (hála az ötvenes éveknek), noha már az úgynevezett „kis futballnemzetek” is bőven előttünk járnak. Másfelől pedig csapat soha és senki ellen nem léphet pályára olyan komoly győzelmi eséllyel, mint ellenünk. A montenegróiak számítása tökéletes volt, így aztán nemzeti tizenegyük száz százalékos mérleggel büszkélkedhet. (Egyből egy.)

A magyar focival kapcsolatban amúgy már számos „csodafegyvert” feltaláltak az illetékesek. Hol az erőnlétünket igyekeztek fokozni (nem fokozódott), hol a technikai képzésen volt a hangsúly (nem lettünk technikásabbak). Most megint csak rájöttek, mi a fő baj. Hát, a fiúk pszichéje. Pontosabban az önbizalomhiány. Ezért aztán – legalábbis így szólnak a legújabb hírek– egy pszichológus segít rákészülni a szerdai, moldovávok ellen vívandó mérkőzésre. (Amelynek amúgy az égadta világon semmi tétje sincs, erről a srácok jó időben gondoskodtak.)

 Na, már most... Tekintsünk el attól, hogy ez a pszichés izé egyáltalán nem új dolog. Ha jól emlékszem, évekkel korábban Gyurkovits Tibor írót pontosan azért alkalmazták a nemzeti tizenegynél, hogy az aranylábúak lelkét ápolja. Mit mondjak, nem váltunk világverőkké. Nem olyan régen pedig a Győr labdarúgócsapata vette igénybe egy ismert szakember, jelesül Csernus doktor segítségét. Persze, azt követően is kikaptak, csak éppen vidáman. (Valami olyasmit mondhattak ők is, mint az orvosának az a bácsi, aki a hasmenésére nyugtatót kapott. Hát, doktúr úr, továbbra is fosok... na, de kit érdekel?)

 De hogy a dolog lényegéről is szóljak Vajon miért is kell lélekbúvárt alkalmazni? Hiszen az elmúlt időszakban mást sem hallunk, csak azt, hogy ezek a gyerekek már nem olyanok, mint akik korábban vették fel a címeres mezt. Ezek már mind erős külföldi bajnokságban edződnek, nem ijednek meg a saját árnyékuktól, természetesnek veszik, ha több tízezren ülnek a lelátókon (hozzáteszem: ettől idehaza nem kell félni), s ha véletlenül be-becsúszik egy vereség, azt is hamar feldolgozzák, mert csak előre tekintenek, és a többi, és a többi... Nos, ha már egyszer a focink olyan szar, amilyen, legalább az ilyen idióta szövegektőll kíméljenek meg minket, meg az olyanoktól, hogy „a megkezdett úton kell továbbmennünk”. Már miért kellene azon az úton végigmennünk, amelynek az elején hülyére vertek bennünket?

Természetesen még hosszasan lehetne sorolni a bárgyúbbnál bárgyúbb nyilatkozatokat, de fölösleges. Pszichológus sem kell, de ha már mindenképpen ragaszkodnak hozzá, akkor mellettünk, nézők mellett alkalmazzák. Ezt a focit látva rá is szorulunk.