Hatvanadik évét ünnepli a Bartók Táncegyüttes

A nullahategy.hu kulturális portál annak járt utána, milyen szerepe volt a Bartóknak a táncházmozgalom elindításában, és hogy e különösen mély szövetű közösség és módszer – amely a néphagyományok funkcionális alkalmazásában rejlő szemléletén keresztül a magyar tradíciók egyik legfőbb közvetítőjévé vált – hogyan szerzett létjogosultságot Torontótól Budapesten át Tokióig.

A táncházmozgalom bölcsője

A táncházmozgalom célja elsősorban az volt, hogy megismertesse hagyományainkat, s felélessze, újrapozicionálja sokszor elfeledett kulturális örökségünket a városi fiatalok körében. Ez a folyamat a hetvenes évek elején elindult, ma már újabb generációk érzik hatásait. 2011-ben az UNESCO szellemi örökség listájára felkerült módszer, az egykori szűk szakmai kezdeményezés ma is százezreket vonz, az amatőr és profi együttműködés nemzetközi példája lett.

Ebben óriási szerepe volt a Bartók Táncegyüttesnek is, amely a magyar néptánc és népzene megújulásának műhelye, majd annak bázisa volt évtizedeken át. Ebből a szellemi műhelyből indultak el azok, akik ma is a szakma legrangosabb képviselői.

„Aki beszéli a táncnyelvet, az ki tudja fejezni magát, közöl valamit“ – üzeni Timár Sándor, akinek a nevéhez ma is korszerű, minden korosztálynál alkalmazható pedagógiai módszer kapcsolható. A hetvenes évek elején készült, Széki táncok című koreográfiája szakított az addigi – szovjet mintán alapuló – alkotói felfogással. Nem értett egyet azzal a felfogással, miszerint a tánc csak eszköz egy történet elmeséléséhez. Timárnál az autentikus tánc került középpontba, a táncos pedig az egyéniség, aki beszéli a nyelvet: rögtönöz, újraalkot, közöl valamit. A Bartók Táncegyüttes jelentősége ma is meghatározó, mintájára sok más hivatásos és amatőr együttes változtatott a táncművészetről addig alkotott felfogásán.

Az első táncház

1972. május 6-án rendezték meg az első táncházat Budapesten a Liszt Ferenc téri Könyvklubban (mai Írók Boltja). A térre nyíló hatalmas ablakok előtt meg-megálltak a járókelők, az üvegre tapadva bámultak befelé, nem értették mi zajlik bent. „Táncház – úgy mint Széken” – állt a meghívón. A talpalávalót Sebő Ferenc, Halmos Béla és Éri Péter húzta, a termet a Bihari Együttes nevében bérelték. A táncosok mellett olyan illusztris vendégek voltak jelen, mint Weöres Sándor, Csoóri Sándor, Nagy László és Szécsi Margit. De csak ők, a szervezők ugyanis szerették volna megtartani a rendezvény zártkörű jellegét. A programnak óriási visszhangja volt, cikkeztek róla, beszédtéma lett. Az első táncházak nagyban különböztek a maiaktól, ekkor ugyanis a táncházba járás egy komplex tanulási folyamatot takart. A széki táncok tanulása mellett a gyűjtések során rögzített filmeket is bemutatták, beszélgettek, előadásokat tartottak.

Aztán a Liszt Ferenc téri klub ablakai előtt a táncházak alkalmával egyre többen gyülekeztek, így a részt vevő négy néptáncegyüttesnek (Bihari, Bartók, Vadrózsák, Vasas) döntenie kellett: kinyitják az ajtókat a nép előtt, vagy maradnak zárt körben. A kérdés sok konfliktust váltott ki, csak Sebőék és a Bartók táncosai szavaztak a progresszív megoldás mellett.

A mozgalom első számú bázisa a Bartók Együttes lett, a szellemi vezetői pedig Martin György, Sebő Ferenc, Halmos Béla és Timár Sándor. Timár szerepe óriási volt, ő volt az, aki először javasolta, hogy a táncegyüttesek a próbateremben is élő zenére gyakoroljanak. Ugyanazt vallotta, mint Martin György: előbb a táncnyelv, aztán a költészet. Ez azt jelentette, hogy a paraszti tánclépéseket eredeti formájukban kell megtanulni a helyszínen, vagy filmről, és ha sikerül hozzá elsajátítani az improvizációs készséget, akkor már csak a táncoson múlik, hogyan él e tudással.

1972 végén Sebő Ferenc, Halmos Béla, a mai Muzsikásból ismert Sipos Mihály és Szomjas György filmrendező elindultak Székre, Ádám István táncházában volt alkalmuk zenélni. Az erdélyi út olyan jól sikerült, hogy nem volt kérdés, ki kell tárni a kapukat, csak úgy van értelme a táncháznak, ha nyilvánosságot kap. 1973 februárjában a Fővárosi Művelődési Házban megnyílt az első budapesti, mindenki számára szabadon látogatható táncház.

Rockzenei mércével mérhető érdeklődés

Jávorszky Béla Szilárd A magyar folk története című könyvében írja: „Senki sem számolt azzal, hogy rockzenei mércével mérhető érdeklődés lesz iránta, a bejárat előtt kígyózó sorokkal, vécéablakon bemászással, dulakodással, üvegtöréssel, csörömpöléssel. A rendőrök időnként szirénázva szaladtak oda, mert legalább kétszer annyian akartak bejutni, mint amennyi hely volt.”

A hetvenes évek közepén Budapesten három ismertebb táncház-helyszín volt: a Fővárosi Művelődési Ház, amit havonta egyszeri alkalommal rendeztek meg, a Budapesti Műszaki Egyetem „R”-klubja, ami lényegesen kisebb méretű táncház volt, valamint Zuglóban a Kassák Művelődési Ház, közismertebb nevén a Kassák-klub.

Eljutni az eredetiig

Létrejött a táncházas szubkultúra, Siklós László Táncház című írásában olvashatunk a táncház egészen sajátos hangulatáról: „Az eredeti, nyers, rusztikus parasztzene, ahogy magam is hallgatom órákon, napokon, heteken át különböző együttesektől – a feloldásra valóban alkalmas. Görcsöt old az emberben. A táncolóban különösen. S a mai fiatalok nagy részében nincs előítélet: tudnak azonosulni azzal, amit csinálnak. Ha ez így van, eljutnak az eredetig. Ez a zene és tánc – amennyiben valaki tényleg előítélet nélkül közelít hozzá – maga a forrás.”

Sokszínűsödés

A rendszerváltással mind a népzenészek, mind a táncegyüttesek életében paradigmaváltás következett be, előbbiek a repertoáron csiszoltak, szűkítettek, utóbbiak a mozgalom indulásakor kipattant szakmai vitákat kezdték a háttérbe szorítani. A népzenei együttesek elkezdtek specializálódni, már nem a Kárpát-medence teljes dallamvilágának bemutatása volt a fő céljuk, elkezdték beleásni magukat egy-egy tájegység, falu jellegzetes zenéjébe. A Mezőségen belül szétválik például a magyarpalatkai, a magyarszováti, vagy a buzai zene, a dunántúliak közül pedig már megkülönböztették a sárközit, mezőföldit, rábaközit. Természetesen itt is megfigyelhetők hangsúlyeltolódások, elkerülhetetlenül kialakultak divatok, az erdélyi zenék és táncok térhódítása mellett a felvidéki zenék például háttérbe szorultak.

A kilencvenes évek elején a táncegyüttesek is új szemlélet mentén kezdtek dolgozni. A Timár Sándorhoz köthető „csak tiszta forrásból”-elv – azaz, hogy az eredeti táncfolyamatok szerkesztett színpadra vitele az egyetlen járható út – már nem tűnt olyan távolinak a korábban a drámai mondanivalóra fókuszáló Novák Ferenc „Tata” elképzelésétől. Elkezdték beépíteni munkáikba a „táncházi boom” eredményeit. A táncosok stílusgyakorlatok formájában tanulták meg egy-egy tájegység táncát, és csak erre alapozva születtek meg a koreográfiák. Felismerték, ez a módszer egyáltalán nem csorbít a mű drámai mondanivalóján.

Új generáció, új helyszínek. Az új táncházas generáció új városi helyszíneket emelt be a mozgalomba: létrejöttek a folkkocsmák, és fontos táncházas helyszín lett a Fonó Budai Zeneház is, amely kelenföldi Sztregova utcában, egy lepusztult gyártelep szomszédságában nyitott meg 1995-ben, és vált a városi népzene egyik legfontosabb színterévé, a táncházmozgalom történetének legfontosabb magánvállalkozásává. Az új táncházas nemzedék már máshova helyezi a hangsúlyokat. Ez a generáció már intézményesített keretek között kerül közelebb népi hagyományainkhoz, ennélfogva más amplitúdóval nyúl hozzá, értékeli újra nemzeti tradícióinkat, zenénket, táncunkat.

A Bartók ma

A Bartók ma a korábbi művészeti vezetők legsikeresebb koreográfiái mellett vendég alkotóművészek és a jelenlegi művészeti vezetés tánckompozícióit tartja műsorán. Hitelesen mutatja be korszerű színpadi művekben a különböző magyar és nemzetiségi tájegységek táncait, táncos szokásait. Mind a táncosok, mind a zenészek anyanyelvi szinten rögtönzik a táncokat, illetve muzsikálnak. A színpadi előadások teljesítésén túl gyermekek, felnőttek, külföldiek részére is szívesen tart táncházakat, igény szerinti tánctanfolyamokat mesével, népi játékokkal. Az együttes évente mintegy 40-50 előadást tart különböző meghívásoknak eleget téve, több alkalommal nyert díjakat hazai és külföldi fesztiválokon.

Borítókép: A Sebő együttes táncháza a budapesti Kassák Klubban 1972-ben

Fotó: Urbán Tamás / Fortepan