Fél Európán keresztülgyalogolt a 102 éves szolnoki veterán

– Hangosabban mondja, mert rossz már a fülem, százegy éves – kezdte a beszélgetést a százkettedik évét taposó, szolnoki származású, Sándorfalván élő Pál Szabó Ferenc.

– Hogy telt ez a százegy év? – kérdeztük tőle.

– Kétfelé lehet osztani: nagyon jól és nagyon rosszul – válaszolta a főhadnagyként leszerelt, orosz hadifogságot is megjárt egykori katonatiszt és pedagógus, aki szerint egy százoldalas könyvet is meg lehetne tölteni az élettörténetével. – 1917-ben születtem Szolnokon, ott végezem az általános iskolát és a hároméves ipari szakiskolát. 1939-ig dolgoztam mint szakmunkás. Bádogos–vízvezeték-szerelő voltam, de nem folytattam, abbahagytam. 1939-ben behívtak katonának. Lovas tüzérnek soroztak, de én nem akartam az lenni, a repülősök közé léptem be, 1939 októberében vonultam be Börgöndre. Ott voltam egy évig, majd amikor megépítették a szolnoki repülőteret, áthelyeztek oda. A katonai hivatást választottam. Nem tudom már pontosan, hogy mikor, kikerültem a keleti frontra, őrmesteri rendfokozattal voltam hivatásos katona – mesélte a korához képest kiváló egészségi és szellemi állapotban lévő Ferenc bácsi.

Élete történetét így folytatta az idős férfi:

– Az oroszokkal kapcsolatosan volt a probléma. Hogy ne vigyenek el erőszakkal, jelentkeztem málenkij robotra három napra, aztán három és fél év lett belőle a Volga-parton, elvittek fogságba. Kujbisevben (ma Szamara) voltam. A fogságban meg kellett élni – jobban, mint ahogy eltartottak. Cigarettát töltöttem, amelyet eladtam kenyérért. Ahol lehetett, szakmám szerint dolgoztam. Egyszer a lágerorvos házának tetejét kellett bádoggal lefedni. Megcsináltam, de még egy darab kenyeret se adott. Általában véve az elhízott, kövér emberek pusztultak el leghamarabb, mert nem bírták az éhséget. Az első évben haltak meg a legtöbben.

Szolnokra csak Pál Szabó Ferenc került vissza egyedül, de addig még át kellett élnie néhány borzalmat. Egyik alkalommal, ahogy ötös sorban mentek dolgozni, egy tizenhét-tizennyolc éves fiatalember kilépett, hogy összeszedje a krumplit a földről. Az őr azonnal lelőtte. Egy másik alkalommal gerenda zuhant egy ember lábára, ordított, hogy segítsenek neki, de az őr oroszul csak annyit mondott, minek ment oda, nem engedte nekik, hogy segítsenek rajta.

Amikor hazajött a fogságból, fél Európán átgyalogolva, visszament a honvédséghez, ahol főhadnagyi rangban dolgozott. Amikor el akarták küldeni a Szovjetunióba továbbképzésre, ő azt mondta, már volt három és fél évet tanulmányúton, még egyszer a lábát be nem teszi. Abban a pillanatban leszerelték, és kirúgták.

– Mondtam nekik, nekem már megvolt kint a tanfolyam, elég is volt.

A honvédség után ismét a szakmájában kezdett el dolgozni Ferenc bácsi, a pedagógiai iskola után szakoktató lett, és huszonhárom éven át tanított a szolnoki szakmunkásképzőben. Innen ment nyugdíjba, majd rokonaival Sándorfalvára költözött.

– Azóta öreg, vén nyugdíjas vagyok. Most van ez a semmittevés. Ásítozik az ember, mert unja magát. Olvasok, keresztrejtvényt fejtek, ha megunom, tévét nézek – mesélt a napjairól. Feri bácsi tavaly még olvasott, de a szemműtétje óta nem látja jól az apró betűket.

Búcsúzóul, miután erősen megszorította kezünket, Pál Szabó Ferenc a lelkünkre kötötte, hogy ne öregedjünk meg, maradjunk meg fiatalnak.

Mi is volt az a málenkij robot?

A málenkij robot a magyar történelmi emlékezet részeként megőrződött kifejezés. A második világháború után a szovjetek által megszállt Kárpát-medencéből a Szovjetunió területére kényszermunkára elhurcoltakkal történt eseménysor magyar nyelvű elnevezése, arról a sokak által átélt élményről, amikor a háború borzalmait átvészelt német és magyar civileket, romeltakarításra való hivatkozással elhurcolták a hadifoglyok és külföldi internáltak részére a Szovjetunióban létrehozott táborrendszer valamelyik munkatáborába. A fegyveres szovjet katonák a fogolylétszámot kipótolandó, összefogdostak civileket is, bárkit, akit az utcákon, a gyárakban vagy a kórházakban találtak.