Unokatestvérével evezett végig a Tiszán az ukrán határtól Tiszakürtig

Tompa Imre januárban töltötte be a kerek évfordulót, télvíz idején persze még nem vágott bele egy ilyen kalandba, a vízi kirándulást augusztusra időzítették. Kétszemélyes, csomagokkal alaposan megrakott kenujukkal kedd délután értek Szolnokra és pihentek meg a Zagyva torkolatánál. Kalandjaikról itt faggattuk őket.

– A kenut kifejezetten ez alkalomra vásároltuk – árulta el Imre, aki korábban nem használt ilyen vízi alkalmatosságot. – Márciusban kezdünk gyakorolni, először még a Holt-Tiszán, jól beöltözve, aztán a Kőrösön, majd miután engedett az idő, az élő Tiszára is kimerészkedtünk. Kíváncsiak voltunk, egy nap hány kilométert vagyunk képesek megtenni, mekkora távot merjünk bevállalni. Összességében hat-hét hónapos tervezgetés előzte meg a túrát, figyelembe vettük, mikor a legkedvezőbb az időjárás, várhatóan mikor fordulhat elő legkevesebb vihar, és a Tisza vízállásának is alacsonynak kellett lennie, hogy a folyó evezhető legyen – magyarázta a kenus.

– Augusztus 7-én, szombaton autóztunk fel az ukrán határhoz a kenuval és a csomagokkal, és másnap hajnalban indultunk útnak. Úgy terveztük, hogy az 520 kilométeres távolságot Tiszakürtig tizenegy nap alatt tesszük meg. Legelső megállónk Vásárosnamény volt. Ott laknak unokatestvéreink, akik egészen Tokajig elkísértek bennünket autóval, minden este elláttak élelemmel, vízzel, gondoskodtak rólunk. Tokajtól lefelé viszont már csak magunkra számíthattunk. Az időjárás kezdetben kegyes volt kegyes volt hozzánk.

– A Tisza felső szakasza pedig nagyon szép volt, bár ismeretlen a víz. Volt, hogy a folyó közepén is csak húsz-harminc centi vízmélységben kellet eveznünk, nem is tudtuk rendesen megmeríteni az evezőt, a kenu alja is sokszor a mederhez ért.De nem volt nehéz haladnunk. Aztán jöttek a nehézségek, például a Tiszalöki, majd a Kiskörei Vízlépcső. Sajnos egyiknél sem működött a zsilipelés, így több órába telt, míg szárazon áthordtuk a cuccainkat. A csomagjaink összesen körülbelül 120 kilót nyomtak, konzervek, víz – naponta majdnem négy litert ittunk –, sátor, miegyéb.

Hétvégén elérték a Tisza-tavat, ahol adódtak némi bonyodalmak is.

– Megtapasztaltuk, hogy nem igazán evezősöknek való hely a Tisza-tó. Sokan jet-skivel és motorcsónakkal nem épp a szabályokat betartva viselkednek. Három jet-ski-s például körülvett minket és kijelentették, hogy felborítanak, arra hivatkozva, hogy a Tisza-tó jet-ski pálya, nem pedig evezős. Végül úgy tudtunk továbbmenni, hogy beszólunk a segélykérőn és a vízirendészet egy darabig kísért bennünket. Kisköre után is érdekes élményben volt részünk. Mire átpakoltunk, ránk esteledett, nem tudtunk továbbhaladni, így a vízlépcső után egy tisztáson vertük fel a sátrunkat. Az este folyamán itt meglátogatott bennünket egy róka. Először a műanyag zsákunkat akarta elvinni a sátorból, majd a tisztálkodó felszerelést szemelte ki. Amikor pedig megijesztettük, akkor nekiszaladt a sátornak és egyik feszítő zsinórt kiszakította. Reggel felébredve pedig azzal szembesültünk, hogy rövidebbek lettünk egy fürdőnadrággal! Szárítókötélre voltak kiteregetve a holmijaink, és a nadrágomat csipesszel együtt elvitte. De csak ennyi volt az túra során a veszteségünk!

Aztán az idő elromlott, ez jelentette a következő nehézséget.

– Hétfőn este tört ki az első nagyobb vihar. Nagykörű után álltunk meg, egy sima homokpadon vertünk tanyát. Hajnali kettőkor ki kellett bújnunk egy szál nadrágban, és kívülről tartani a sátrat, hogy ne vigye el a szél, így nem sokat pihentünk. Kedden is viharos időnk volt. Esőben félelmetes volt evezni, a szél nagyon nagy hullámokat képes korbácsolni a folyón, és és bizony a kenu nem arra való, hogy viharban közlekedjen vele az ember. Veszélyes, mert nagyobb hullám meg tudja meríteni. Így behúzódtunk az M4-es épülő hídja alá, amíg zuhogott és tartott a vihar, néztek is először a munkások, hogy vajon mit akarunk ott. Miután eljöttünk a hídtól, nemsokára ismét meg kellett állnunk, mert megint elkapott bennünket az eső. Kikötöttünk, gyorsan a fóliasátorral letakartuk a kenut, mi is alábújtunk, míg meg nem csendesedett. De ez sem szegte kedvünket, a fólia alatt szundikáltunk is egy kicsit.

Szolnoknál még csepergett, mikor találkoztunk velük, de mikor elbúcsúztunk tőlük és továbbindultak, már ígéretesen szakadozott a felhőzet. Meghúzták az evezőt, hogy még alkony előtt megfelelő homokos-lankás kikötőt találjanak és felverhessék éjszakára a sátrat.

A kiruccanáshoz persze elkelt a hozzátartozók támogatása.

Imre egy martfűi biztonságtechnikai cégnél dolgozik, Károly kamionos, szerencsére el tudtak szabadulni a munkából augusztusban.

– Van két fiúgyermekem, egyik már kirepült, másik még fészeklakó – mondta Imre. – A családban azt kértem mindenkitől, hogy születésnapot sem kell rendezni, csak támogassanak a tiszai út megvalósításában. Teljes mértékben mellénk is álltak a családtagok, rokonok, barátok, a munkahelyünk is. Az unokáim így majd egyszer elmondhatják, hogy nagyapjuk ötven évesen leevezett a Tiszán. Kimerítő volt azért ez a tizenegy nap, de egyszer élünk! Egy ilyen kaland mindenképpen maradandó élmény. Bár lehet, hogy a hatvanadik születésnapomra inkább tortát kérek! – jegyezte meg nevetve Imre.

Az útitárs rögtön kötélnek állt

Az unokatestvér, Süveges Károly rögtön vállalkozott, hogy Imre útitársa legyen. Ő egyébként is amatőr sportoló, fut, motorozik, így nem tartott a soknapos igénybevételtől.

– Nagyon örültem Imre felkérésének, mert én már több mint húsz éve terveztem, hogy egyszer végig csorogok a Tiszán. Most csak Tiszakürtig eveztünk, de valamikor majd a folyó további szakaszát is végigjárom egészen Szegedig. A kihívásokat egyébként is szeretem. Az idén eredetileg egy nagy motoros túrára mentem volna Skóciába, de a Covid közbe szólt. Jól jött, hogy adódott helyette ez a kenus túra – nyilatkozta Károly. – A készülődésnél én segítettem abban, hogy miként építsük fel az edzéseinket, én erőltettem, hogy menjünk rendszeresen evezni, gyakoroljunk, szokjunk hozzá ehhez a mozgáshoz. Én másfajta sportokat űzök, sokat futok, bringázok, de az én felső testem sem volt hozzászokva az evezéssel járó igénybevételhez. Első nap így is szokatlan volt, de aztán belerázódtunk. Készültünk a túrára egyéb módon is, például speciális táplálékokkal, amivel biztosíthatjuk a napi szükséges ásványi anyag és vitamin mennyiséget, és pótoljuk az elhasznált energiát.

Kiábrándító a szemetet látni

Mindvégig gyönyörű volt a folyó menti táj, rengeteg állatot, madarat láttunk. Csak az hagyott némi rossz érzést az emberben, hogy nagyon szemetes a Tisza. Ez nemcsak az ukránokon múlik, mert magyarok is szemetelnek. Ahogy jöttünk, láttuk, hogy nagyon sok horgászhelyen otthagynak műanyagoktól kezdve mindenfélét. Egyik helyen, ahol megálltunk, egy szegény horgász gyűjtögette a szemetet, de rengeteg műanyag flakon volt ott hagyva egy rakáson. Ezt azért nem jó látni! – sajnálkozott Tompa Imre.