Hamarosan új tanulmánykötettel jelentkezik a karcagi néprajzkutató

– Igen, valami készül. Már éppen nyomdában van a Kelet kapuja tanulmányok a török kultúra köréből című kötetem, az elmúlt hat évem írásaiból szerkesztett könyv. Mivel már összegző szakaszába léptem az életemnek, fontosnak tartom, hogy az itt-ott, többek között gyűjteményes kötetekben megjelent tanulmányaim egy csokorba szedve is olvashatók legyenek. A most napvilágot látó könyvben szó van a török-magyar táplálkozási kultúra közös pontjairól, a Kunságban és Törökországban egyaránt kitüntetett szerepű juhászatról, az anatóliai ’madzsar’ falvakról, s a keleti ember számára különösen fontos rokonsági rendszerekről. Emellett belefoglaltam három jelentős, Kelet-Anatóliában tett utazásom feljegyzéseit, úti élményeit is. 

– A kötet hátoldalán olvasható felsorolás szerint a Kelet kapuja huszonharmadik önálló munkája. Mennyiben tér el, s hoz újat ez a kötet a korábbi tanulmányaihoz mérve? 

– Önálló kötetként ez lesz a tizennyolcadik megjelent munkám. A többi elektronikus formában, interaktív CD-n, vagy az academia.edu oldalán megjelent kötet, illetve a YouTube videómegosztón elérhető film. De én, az egyáltalán nem idejétmúlt Gutenberg-galaxis híveként a könyvre esküszöm. A mostani munkám annyiban tér el a korábbi monográfiáktól, hogy ez a Budapesten, Ankarában, vagy máshol megjelent, de már szinte elérhetetlen tanulmányokat sorolja fel. Így összeszerkesztve inkább hasznos azok számára, akik az összehasonlító néprajzzal foglalkoznak, vagy csak úgy érdeklődnek a török népi kultúra iránt. Közel negyven éve vagyok a pályán, ennyi idő alatt az ember megérik arra, hogy számba vegye, összegezze mindazt, amit elvégzett. Úgy gondolom, már magam mögött tudom a nagylélegzetű munkákat, de nem állítom, hogy többet nem írok. E nélkül már nem tudnék élni, ha bevillan valami kihagyhatatlan téma, akkor utána eredek. Igen, ez a kötet is a számvetés része, de úgy érzem, nem rossz ez a mérleg. 

– A legutóbb megjelent, a Nagykunság szerelmes földrajza életének hazai, szűkebb környezetéről szól, s most újra másik szenvedélye, a török kultúra felé fordult. Hová húz igazából a szíve? A hazai törökök, vagyis a kunok, illetve a keleti rokonok felé? 

– A Nagykunság a szülőföldem. Minden, ami fontos az embernek, a mércét és mértéket, amellyel a világot és magamat mérhetem, innen kaptam. Azt hiszen, hogy amit csakis én tehettem a Nagykunságért, ahhoz, hogy feltárjam, összegezzem a népi kultúra keleti örökségét, mindenképpen kellett a törökségi kultúrára való kitekintés. Nagy út volt, sok utazással, de megérte, mert bár nem mérhetem magam Györffy Istvánhoz, de a török kutatásokban az ő vonalát követtem. Közben persze szerelmem lett Anatólia, a törökországi törökség néprajza. De mindig igyekeztem a mérleget egyensúlyban tartani. 

– Amint útjára bocsátotta a mostani munkáját indul Törökországba. Milyen tervekkel veszi újra kézbe a vándorbotot? 

– Szeptember közepén utazok. A hagyományos árucsereformák, a középkori kereskedelem nyomai, a hánok, karavánszerájok világa és persze a népművészet érdekel.  Bursába, a selyemút  egyik állomására készülök, emellett a közeli Iznik, az ókori Szmirna, a 16.századi kerámiaközpont érdekel. Izniki kerámiák egyébként szép számmal fordulnak elő a hazai leletanyagokban is, azonkívül szemmel látható a magyar népi fazekasság és a török kerámia közötti kapcsolat is. Tavaly már jártam ott, de most úgy érzem, újra vissza kell mennem. Nagyon érdekes, hogy az izniki fazekasok évszázadok óta ugyanazokat a színeket és mintákat alkalmazzák. Iznik álomszép, meghitt kisváros aprócska műhelyboltokkal. Persze érdekel a népművészet más területe is, kiváltképp a hímzések, motívumok világa, ami bátran mondhatjuk, végigvezethető az Altajtól a Duna-tájig. November végén még egyszer elutazok majd, akkor Muglában az ottani egyetem által szervezett konferencián veszek részt, így ennek az évnek is jó lesz a mérlege.