Mezőtúr – a használati tárgyból dísszé lett cserepek világa - galériával

Cserép. Cserepek. Tányérok, tálak, csuprok, ibrikek, kancsók, butellák. Főző- és sütőedények. Annyiféle van belőlük! Kicsik, nagyok, egyszerűek és díszesek. Ha körülnézek a szobában, itt is találok jónéhány fazekascserepet. Mázas bögrét, amiben íróeszközt tartok, de valamelyik nagyszülői házból is őrződik az egyik polcon egy köcsög, amit nem esik nehezemre szilvalekvárral teliképzelni. Mert gyerekkoromban pont ilyenből lopkodtam a sűrű, sötét csemegét. Hogy ebből-e, azt már sosem fogom bizonyosan tudni.

De vannak itt más cserepek is. Az egyik például asszonyt formáz, a másik férfit, arcuk van, szemük, szájuk, a férfira bajusz pingálva, a nőnek mellei dudorodnak, az edényfülek csípőre tett kart mintáznak, a fejeken meg mintha kalap lenne, vagy valami olyasmi, az egyiknek van szája, úgy értem, olyan is, amibe bele lehet önteni folyadékot, a másik fejfedője viszont festett kis agyagkorong. Sokkal szebbek, mint ahogy én itt körülményeskedve próbálom őket leírni. Azt hiszem, valójában gyertyatartónak készültek. Egy időben annak is használtuk őket. Idős mezőtúri fazekas házaspárról írtam valamikor egy hosszabb cikket, tőlük van. Már nem tudom a nevüket.  

Ahogy annyi mindent nem tudok már erről a kultúráról! Föntebb fölényesen raktam egymás mellé a szavakat, de az ibriket meg a csuprot nem tudtam pontosan, mit jelentenek. Meg kellett néznem az interneten. Pedig nekünk volt egyik is, másik is, mert nagyanyám hangján hallom ezeket a szavakat.

De hát változik a világ! Ami valamikor a mindennapi tevékenységet szolgálta, abból dísz lett. Pontosabban, amikor még tárolni meg főzni készültek a cserépedények, akkor is díszítették őket, de aztán fontosabb lett a (nép)művészeti funkció, s inkább ajándéktárgyakká váltak. Tudom, hogy nem csak, de azt is, hogy a tanárok attól kapnak frászt, amikor pedagógusnapra, ballagásra cserépbögréket kapnak felirattal, hogy melyik osztálytól, melyik évben.

Mezőtúrról persze a fazekasok jutnak eszembe először, sokan voltak, vannak a városban, s messzi földön híresek portékáikról.

De persze a Berettyó is eszembe jut, meg a városkép a templomokkal. A Kálvin-csillagos mindig lenyűgöz. Egyszer jártam benne. Most nézem a képet, vajon milyen alkalom tölthette meg így az istenházát. Ránagyítok a képre, egy-két ismerős arcot fedezek fel. Fönt pedig, a zsoltármutató táblán a kilencvenes szám. Tebenned bíztunk eleitől fogva…

Egy másik fotón az alkotótelep, ahogy az izzó fémmel viaskodnak a szobrászok. Györfi Sándort ismerem fel. Megint és megint elámulok egy-egy újabb remekén, pedig régóta tudom, milyen kiváló szobrász.