Hány arca van Szolnoknak? Lenyűgöző felvételeken mutatjuk be a város páratlan miliőjét – galériával

Egy településről, de talán bármiről akkor nehéz írni, ha nagyon keveset vagy nagyon sokat tudunk róla. Szolnokot túlságosan ismerem. Ez persze nem igaz, hisz jócskán vannak, akik sokkal jobban ismerik a múltját, a hagyományait, a régi polgárházak vagy a Tabán titkait, a habos isler és előző évtizedek szolnoki zenekarainak, kosár- vagy focicsapatainak történeteit. Arról nem beszélve, hogy nem vagyok szurkolóalkat, zenei rendezvényeken sem szoktam rajongani, a puccos és legendás habosnál jobban szerettem a lekváros islert, amit kunhegyesi gyerekkorom kisboltjában árultak egy forint tíz fillérért a legyek által is kedvelt süteményes tárolóból. Ráadásul ma is előfordul, hogy ha ismeretlen környéken járok, szinte eltévedek, hiába élek lassan négy évtizede (rövid megszakítással) a megyeszékhelyen.

Annak idején stoppal érkeztem, s a teherautó épp a Kossuth téri irodaház előtt tett ki, ahol a Néplap szerkesztősége volt. Az előcsarnokban egy későbbi kolléga, fogalmam sincs, hogy érzett rá, de azzal szólított meg, hogy csak nem újságíró-gyakornok akarok lenni, s igenlésemre azt tanácsolta, mondjam, hogy KISZ-tag vagyok. Nem voltam, nem mondtam, de Valkó Mihály, az akkori főszerkesztő-helyettes azt javasolta, írjak négy-öt cikket, s egy hét múlva vigyem be bírálatra.

Mészáros János lett a gyakornoktársam, akinek a településfotóihoz írom ezt a sorozatot, s pörgetem a monitoron a képeit. És most nemcsak távoli asszociációk, hangulatok formálódhatnak mondatokba, de minden képről (a RepTárat, a helikopteres körforgalmat, a Tiszát, a Holt-Tiszát, a városházát, a színházat ábrázolóval, vagy azzal, azokkal, amelyek a katonai hagyományőrzőket mutatják, a parkot a Dami helyén vagy az ispán szobrát háttérben a Tisza Szálló egyre kopottabb épületével), szóval minden képről annyi emlék tolakszik elém, hogy külön-külön jegyzeteket tudnék róluk írni.

De inkább arról írok, hogy sokáig el akartam, el akartunk költözni innen. A főváros sosem vonzott, de annyi más város van az országban, ahol szebbek a házak, az utcák, ahol gyönyörű parkok vannak, biztonságot ígérő klinikák, egyetemek, szellemi pezsgés. Különben is, Szolnok huzatos város, jönnek-mennek az emberek. Keresztes Ágnesnak nyilatkozta még a rendszerváltás előtt egy városi vagy pártvezető: Szolnok olyan, mint egy vasúti resti, mindenki megeszi a pörköltjét, aztán továbbáll.

Én viszont maradtam. Annyit töprengtem azon, hová költözzek, hogy a végén belaktam Szolnokot. Megismertem. Megszerettem. Itt alakultak ki a szociális kapcsolataim, s ide köt lassan negyven év. Bárhol másutt idegenebb lennék a létezésben.