Százhoz közel is aktívan sürög a konyhában a karcagi Somogyi Péterné Kállai Mária

 Kilencvenhárom évesen is naponta készít finom süteményeket a családjának a karcagi Somogyi Péterné Kállai Mária. Természetesen a lekvár is saját termésű szilvából került az ottjártunkkor készülő rakott kiflibe. Több kelt tésztás versenyen kapott már díjat, de a legnagyobb elismerés számára az, amikor családtagjai pillanatok alatt elfogyasztják a süteményeit. Az elmúlt kilenc évtized nem volt könnyű számára, de optimizmusa a nehézségeken is átsegítette. 

– Nagyon fiatalon, tizenöt éves koromban ismertem meg a férjem, akkor Kisújszálláson laktunk. 1950-ben megesküdtünk, 52-ben megszületett a fiam – idézte fel Marika néni, aki 1955-ben férjével a Cserhátra költöztek, ahol tizennyolc tehenet gondoztak. – 1957-ben jöttünk be a városba, vettünk egy házat, majd építkeztünk. Péter fiam akkor lett iskolás. Már akkor is nagyon szerettem sütni, egy alkalommal betettem a villanysütőbe a tésztát, és elromlott a sütő. A férjem szólt egy villanyszerelőnek, aki javítás közben beszélgetett a kisfiammal, és mutatta neki, hogy épp rádiót csinál. A fiamat ez nagyon érdekelte, elhatározta, ő is villanyszerelő lesz. Büszke vagyok rá, mert jó szakember lett. Igazi ezermester, ha kell, a tetőt is megjavítja – árulta el. 
A szépkorú hölgy családját finom, kelt tésztás süteményekkel látja el vasárnaponként, amikor tízen ülik körbe az asztalt, de akár hétköznap is süt, ha az unokák reggel kérnek valamit. 

– A kelt tésztás süteményeket – rétest, krémest, pogácsát, Ferdinándot, perecet – nagymamámtól tanultam sütni. Emlékszem, amikor a nagybátyám esküdött, volt a lagziban mindenféle tészta, de az én mamám a kemencében éjfélre túrós lepényt sütött a násznépnek, meg olyan rétest, hogy szinte repült a tésztája, gyönyörű volt – emlékezett vissza Marika néni, aki a sütés mellett agykarbantartás gyanánt szívesen fejt keresztrejtvényt, és várja a jó időt is, hogy az udvaron veteményezhessen. – Az unokám járat nekem egy magazint, de könyveket is olvasok. Fiatalon kesztyűt kötöttem, és eladtam a piacon, ma már ezt nem keresik. Férjem sajnos pár héttel az ötvenedik házassági évfordulónk előtt, 2000-ben elhunyt, de a család itt van körülöttem, nem vagyok magányos. Három éve volt egy utcai balesetem, de szeretteim segítségével és a kun akaratommal felépültem, és itt vagyok!