2018.03.15. 16:28
A türelem a kulcs, hogy ne jószomszédi iszonyban éljünk
Brrrr... – hangzik fel a fúró fülsiketítő hangja egy szombat délután, melyet kísérőjelenségként méltatlankodva üvöltő babasírás követ.
Pár hónaposom az órákig tartó altatás, majd pár perces szundítás után kelt ilyen formában, nem tudta mire vélni a hirtelen jött zajt.
A dolgos kezek azonban erről mit sem sejtve tovább munkálkodtak az egyik szomszédos lakásban, valamikor csak meg kell szerelni azt a vezetéket. Hogy hová meneküljünk az egyre elviselhetetlenebbé váló hangzavarban, lövésem sem volt.
Az anyai düh a nyugtalan gyermek láttán egyre nőtt, de nem volt mit tenni, ezt is meg lehet érteni. Viszont kellemetlen.
Sokan vagyunk a társasházban, sokféle élethelyzettel, alkalmazkodni kell. A kérdés az, hogy meddig. Szerencsém van, szolnoki szomszédaim megértő, türelmes emberek. El tudom képzelni, gyermekem tevékenységei milyen zajokat keltenek.
Mégsem hallottam emiatt egy rossz szót sem, soha. Vannak viszont kevésbé szerencsés társasházi lakók is a megyeszékhelyen és vidéken is. Egy ismerősöm például kisebb vagyont költött el csótányirtásra, hiába.
A felső szomszéd ugyanis nem volt hajlandó beengedni a szakembereket, emiatt alul bármit tehetett a szerencsétlen, a rovarok a csövek melletti réseken vígan közlekedtek. Hatósági intézkedés lett a dolog vége...
Egy-egy társasház akkora, mint egy kisebb faluközösség, sok, és sokféle ember él összezsúfolva. És akkor még nem beszéltünk a kertes házak között dúló harcokról, de az már egy másik történet...
Mindig voltak és lesznek konfliktusok, melyen sokat segíthet az együttélés szabályainak betartása. Na meg persze a türelem.
