Mamahotel, avagy anya mindent megold

A minap egy kérést olvastam a közösségi oldalon. Egy édesanya középiskolás fiának keresett olyan helyet, ahol az ötven órás közösségi szolgálatot teljesíteni tudja. Pontos információkat várt, névvel, telefonszámmal, mert kevés az ideje. Azt is leírta, „kisfia” állatmenhelyen szeretne dolgozni.

Világunk telis-tele hasonló „kisfiúkkal” és „kislányokkal”, akiknek a szülők irányítják, rendezik, simítják az életüket. Ők pedig élvezik a kényelmes, felelősség nélküli, gondtalan életet. Vannak, akik tökélyre fejlesztik ezt: még negyvenévesen is lubickolnak a mamahotelben.

Tehetik, mert a szülők engedik. Sőt, nem egy esetben szinte vissza is húzzák a fiatalt, talán nem is tudatosan. Hiszen nehéz elfogadni, hogy a szülői szerep egyszer véget ér. Főleg akkor érzi magát feleslegesnek valaki, ha a párkapcsolata üres, mert ugyan, mit kezd majd magával, ha a gyereknek már tényleg nincsen rá szüksége?! Így hát csemetéje helyett is szervez, intéz, időt tölt.

A gyerekszerep megkövesedése azonban következményekkel járhat. A szakemberek bizonytalansággal, jövőtől való félelemmel, személyiségzavarral és infantilizmussal riogatnak.

Úgy vélik, a szülők felelőssége, hogy a leválás, az önálló életre való késztetés időben megtörténjen. Ennek érdekében a gyereket kezdettől fogva korának megfelelő feladatokkal kell ellátni, felelősséget kell tenni a vállára. Meg kell vele osztani a feladatokat és az ügyek intézését.

Az említett középiskolás is nyugodtan felemelheti anya helyett a telefont és odacsöröghet egy állatotthonhoz. Sőt, akár meg is látogathatja, ha már annyira szereti a kutyákat. Tizennyolc évesen nem ciki magának megszervezni a közösségi szolgálatot. De nem is késő elkezdeni megtanulni azt.