Szajoli tragédia: túlélő és megmentője 24 év után újra találkoztak

Többszörösen is örömünnepet élt meg a község most augusztus huszadikán. Pedig a lélekmelengető meghatottság egyik apropóját az egykori szajoli vasúti szerencsétlenség egy döbbenetesen szívszorító, híres jelképpé vált mozzanata, szó szerinti képkockája szolgáltatta.

A község helyi esperesplébánosa, Lengyel István, valamint Szöllősi József polgármester, a helyi egyháztanács világi elnöke nem először próbálták meg összehozni az emblematikus kép három fő szereplőjét, ezidáig sikertelenül.

István atya, ismerve a területi Prima díjas fotós, Mészáros János zseniálisan mindent láttató és éreztető, a fél országot beutazott, országos sajtódíjnyertes fotóját, valamint végig kísérve a pappá lett fiatalember életútját, „úgy rendelte meg a jó Istentől”, hogy Zsolt atya az egyik újmiséjét Szajolban celebrálja.

A harminc éves Kovács Zsoltot egyébiránt dr. Beer Miklós püspök ez év június 16-án szentelte pappá a Váci Székesegyházban.

Zsolt atya tehát újmisés áldozópapként hirdette az igét a szajoli Szent István király római katolikus templomban augusztus 20-án délelőtt, s a szertartás végén István atya meglepetésajándékot nyújtott át számára. Azt a méretes emlékképpé kinagyított fotót, melyen Barta Kálmán kisújszállási tűzoltó képében a gondviselés kezébe adták a kis Zsolti életét.

A bátor, immáron nyugalmazott lánglovag pedig most hétfőn, Szöllősi József községvezető kérésére szintén megjelent a misén – a feleségével érkezve hallgatta Zsolt atya beszédét, amikor az ajándékátadásra került sor.

A fotó két főszereplője meghatódva borult össze az oltár előtt, míg ennek láttán a templomban tartózkodók ugyancsak a könnyeikkel küszködve örültek kettejük találkozásának.

No, de hol járt a háromlábú szék harmadik lába, Mészáros János?

Nos, kisvártatva ő is megérkezett – szokása szerint egyéb fotós munkáiból rohant Szajolba. A szentelt kenyér falatozgatása közben, a polgármesteri hivatal ünneplőbe öltözött házasságkötő termében, huszonnégy év elteltével mindhárman együtt foghatták meg egymás kezét.

– Amikor a vonatbaleset történt, még csak hatéves voltam – emlékezett vissza a rettenetekre is Zsolt atya a hétfői misét követő beszélgetésen.

– Annyira gyorsan történt minden, hogy csak részletekben törnek fel belőlem az emlékek. Arra például tisztán emlékszem, hogy amikor kiszabadítottak a törmelékek alól, odajött hozzám egy orvos, a köpenye és a keze teljesen véres volt.

– Rám nézett, „vele minden rendben van!”, mondta kollégáinak, és már ment is a többi túlélőhöz. Aztán anyáékkal odahaza sokszor megbeszéltük az eseményeket, s mindannyian megállapodtunk abban, az, hogy mi túléltük a borzalmat, nem lehet szerencse.

– Csoda volt, a Gondviselés keze ölelt át bennünket – szögezte le Zsolt atya.

Öccse, a baleset idején háromesztendős Csaba végigaludta a szerencsétlenséget. Ő és édesanyja ugyancsak végigkövette Zsolt atya miséjét.

– Én gyógymasszőr lettem a Szolnoki MÁV Kórházban. Bátyámmal tehát gyógyítóemberekké lettünk. Ő a lelkeket, én a testeket orvosolom – magyarázta hivatásukat a huszonhét éves Csaba.

A két fiútestvér abban a vasútállomás épülete mögötti szolgálati lakásban tartózkodott, melybe 110 km/órás sebességgel belerobogott a hosszú szerelvény. Édesanyjuk egy másik helyiségben épp mosott, amikor a kisszobában a két gyermekére omlott az épület.

– Hosszú évtizedekig a MÁV-nál voltam alkalmazásban, nyugdíjazásomig szakaszmérnökként dolgoztam a vasútnál – idézte fel a történteket Zsolt édesanyja, Kozma Katalin is.

– Jászkiséren laktunk, épp válófélben voltam a baleset előtti időszakban, amikor Szajolban kaptam egy szolgálati lakást a pályaudvar egyik épületében. Amikor bekövetkezett a tragédia, nem ért sokk, inkább dolgozott az adrenalin, hiszen a gyerekek életét igyekeztem menteni a romok alatt.

– Zsolt sem kaphatott traumát, mert ő Csabáért aggódott, aki az egész vonatszerencsétlenséget átaludta, azóta sem tudja, mi történt akkor. Megszűnt számomra a külvilág, két órán keresztül beszéltem hozzájuk, hogy tartsam bennük a lelket, míg kiszabadítják őket a tűzoltók.

– Amikor láttam, hogy mindkét fiamat élve és épségben emelik ki a roncsok közül, s elvitték őket megfigyelésre kórházba, én éjszakai szállás után néztem. Mivel a rokonok egy ideig nem tudták, hol vagyok, eltűnt halottnak hittek, s hétvégén már el is búcsúztattak.

– Aztán, láss csodát, itt vagyunk mindannyian, testben és lélekben egészségesen.

„Rettenetesen sajnálom, hogy a katasztrófában érintettek közül sokan ezt nem mondhatják el...”

– hangsúlyozta az anyuka, majd büszkén végignézett két felnőtté érett fián.

– Tősgyökeres kisújszállási vagyok, ősi tűzoltócsalád tagja, akinek a nagyapja és az unokája is tűzoltó – szólaltattuk meg a hősök egyikét, a képen Kovács Zsoltikát a karjaiban tartó Barta Kálmánt is.

– A baleset idején épp szolgálatban voltunk, amikor a helyszínre vezényeltek bennünket az új rohamkocsinkkal. Az állomásra elsőként érkező szolnokiak már javában tették a dolgukat, én pedig eszközökkel, lámpával segítettem a mentést.

– Nem is tudom pontosan, ki vagy kik emelték ki a gyerekeket, de nem én voltam. Nekem csak a kezembe adták a nagyobbikat, s futottam vele a mentőhöz, amikor lencsevégre kaptak... – hárította át másokra a mentés legfontosabb mozzanatait a most szeptemberben hetvenesztendős Barta Kálmán.

Aki egyébként számos szakmai és városi elismerést is kapott több évtizedes áldozatos munkájáért.

A „találkozás” végén a fotó főszereplői ismét mentek saját útjukra. Zsolt atya szolgálati helyére, Balassagyarmatra, Barta Kálmán Kisújszállásra, Mészáros János pedig robogott tovább az élet újabb emlékezetes momentumát megörökíteni...

Zsolt döntése után az egész család komolyabban vette hitét

– Keresztelésemkor a nagyapám azt mondta édesanyámnak: meglásd, ebből a fiúból egyszer még pap lesz. Ezt persze senki sem vette komolyan – mondta hírportálunknak Kovács Zsolt atya.

– Tizennyolc éves koromban volt egy élményem, amikor úgy éreztem, a Jóisten látogatott meg. S amikor egy adventi lelkigyakorlat alkalmával megkérdezték tőlem, „nem érdekelne esetleg a papság”, csak egy talánnal tudtam válaszolni. Nehéz volt kimondani az igent.

– A gondolat viszont nem hagyott nyugodni. Amikor eljutottam a madridi katolikus ifjúsági világtalálkozóra, életre szóló tapasztalatokkal gazdagodtam. Egyre erősebben éreztem a hívó szót. A családdal is megosztottam a választásomat.

– Amikor végleg elhatároztam magam, az öcsémmel közöltem először a tervemet. Teljesen pánikba esett. Elújságolt mindent édesanyámnak, aki szintén megijedt. Azóta viszont úgy érzem, a döntésem megtérést hozott a családomnak. Olvassák a Szentírást és szentmisére is járnak.