Bach és Vivaldi csendül fel Rákász Gergely keze nyomán

Megszokhattuk már, hogy Rákász Gergely koncertjei nem „csak” orgonahangversenyek, mindig kap valami különlegességet a hallgatóság. Idén igazi „ínyencvacsorán” vehet részt a Tél című koncert közönsége. Szolnokon ráadásul az óriási érdeklődés miatt rögtön kettőn is.

Szilvási Zsuzsa

Rákász Gergely egyetlen koncertjét sem rutinból csinálja

Fotó: Mészáros János

Huszonöt éves jubileumához érkezett Rákász Gergely, akinek látványkoncertjei mindig átütő sikerűek, kínosan ügyelve az esztétikai arányokra. Zenetörténeti narráció és vetítés keveredik az előadott művekkel olyan produkciót hozva létre, amely egyszerre feltölt, szórakoztat és elgondolkoztat.

A kérdésre, hogy mennyire játszik másként most, mint negyed századdal ezelőtt, nevetve válaszol.

– Ha idézhetek egy klasszikust: Indiana Jones mondta, hogy az embert nem csak az évek, de a kilométerek is öregítik. Nekem és a csapatomnak rengeteg ilyen kilométerünk van. Nyilván egészen másként ülök le az orgonához most, mint húsz-huszonöt éve.

– Az ember a saját élményeit játssza el, hiába Vivaldi, Bach írta a darabot, csak megszólal benne Rákász Gergely is. Ha meg nem, akkor nincs értelme csinálni. Talán a CD-ken lehet ezt legjobban látni.

– Az első lemezem 15 éve jelent meg, de ma már legszívesebben bezörgetnék mindenhová, hogy visszakérjem, s szívesen adnék helyette másikat, amely ugyanolyan, mégis más.

– Az biztos, hogy egyetlen koncertet sem lehet rutinból csinálni. Ha az emberben van becsület, akkor hagyja abba, amikor rutinná válik. Remélem, nálam ez sosem következik be.

– Fiatal, határokat feszegető orgonistából érett, különleges koncertélményt nyújtó művésszé vált, közben pedig felelős családapa is. Miként lehet összeegyeztetni mindezt?

– Megszületett második fiam, a gyerkőcök és a feleségem nyilván igénylik, hogy minél több időt töltsek velük. Nagyon jó logisztika kell ahhoz, hogy mindenre jusson idő. Ha valamit megtanultam „amerikás magyarként” a tengerentúl, hát az, hogy egyedül senki sem sikeres.

– Ők mindig csapatban gondolkodnak. Mi, magyarok sokszor nagyon szólójátékosok vagyunk. Érdemes ezt levetkőzni, mert úgy tapasztaltam, hogy nagyobbá csak akkor tud válni az ember, ha legyőzi az egóját, képes rá, hogy megbízzon mindabban, amit munkatársai végeznek.

– A család is így fér bele a napjaimba. Ennek régi hagyománya van nálunk. Emlékszem, amikor megismertem a feleségemet, megsértődött rajta, hogy benne van a naptáramban.

– Sokáig tartott, míg megértette, ha nem jegyzem fel, akkor egyszerűen nem tudok elegendő időt szakítani rá. Mostanra eljutottunk odáig, hogy már együtt egyeztetjük, hogy melyek azok a napok, amikor kizárólag a családé vagyok.

Rákász Gergely egyetlen koncertjét sem rutinból csinálja

– Frissen indult a Rákász Gergely Alapítvány, amely a határon túli területekre koncentrál. Miért tartja ezt fontosnak?

– Jó volna, ha szavakkal el tudnám mondani, mekkora erő szabadul fel, amikor magyarként magyarul megszólítok határon túli magyarokat, de ezt legfeljebb érezni lehet.

– Ezért létrehoztam egy alapítványt, amely azzal foglalkozik, hogy a lehető legtöbbször tudjanak magyarországi művészek eljutni Erdélybe, s talán hamarosan Kárpátaljára is. Úgy tekintünk minden megvalósult programra, mint egy-egy öltésre két elszakított nemzetrész között.

– Hamarosan két helyszínen – Jászberényben, majd Szolnokon is bemutatja új koncertjét, melynek nemes egyszerűséggel Tél a címe. Miként ajánlja ezt hallgatóságának?

– Ezek a koncertek azokat a régi, fehér, csikorgó, korcsolyázós és szánkózós teleket idézik, amikor még érdemes volt begyújtani a kandallóba.

– Amikor az emberek a fagy, a csontig hatoló szelek és a hosszú éjszakák elől menekülve, otthonaik tisztaszobájába gyűltek a tűz köré, ahol az öregek meséltek a tévé helyett sziporkázó hótündérekről, a méltóságteljes jéghercegről, félelmetes éjszakákról, dermesztő téli viharokról, pajtába születő Istenről, vagy a nemes és a hősies tettekről, amiket a család tagjai véghez vittek az évszázadok alatt.

– A pattogó tűz melege közelében pedig a mese összekovácsolt kicsit és nagyot, időset és fiatalt. Ebben a „téli mesében” Vivaldi és Bach gyújtják a tüzet, táplálják a lángokat. Bízom benne, hogy igazi Gourmet-vacsora lesz.

– Azt szokás mondani, hogy az vagy, amit megeszel. Itt Bachon keresztül nézzük Vivaldit. Azt mutatjuk meg, hogy milyen volt Bach, mielőtt felszívta Vivaldi művészetét, s milyenné vált utána.

– Fantasztikus és izgalmas végigkövetni azt az ívet, hogy egy szigorú, istenes, intellektuális kihívásként tekintett zenéből valami gömbölyű, sziporkázó, erotikus, kerek muzsikává változik. Hátha adnak rá egy Michelin-csillagot is…