Nem véletlen, hogy Sisu, azaz Bátorság volt az alakulat neve

Négyen beszélgetünk egy szolnoki ház szobájában. Mindannyian nyugdíjasok, a házigazda, Péter Ferenc, műszaki radiológus és röplabdaedző, István közgazdász, főiskolai tanár és János, aki vállalkozó. Mindhármuk szülei megjárták a keleti frontot.

Ketten, az 1914-es születésű István, és az 1912-es László a honvédség hivatásos tisztjeként, míg öccsük, az 1920-as Ferenc fiatal kora miatt tizedesként. De neki is kijárt a közel ötéves orosz fogság, meg az azt követő itthoni üldözés.

– Ez, a Péter családot ábrázoló fotó 1927-ben készült Besenyszögön. Nagyapánk, idősebb Péter István szélmolnár és cséplőgépes volt, aki utána Szolnokon, a Tulipán utca sarkán vett egy telket.

– Ott épült fel a család új lakóháza és darálója, ami az államosításig biztosította a megélhetésüket – indítja beszélgetésünket a házigazda, akitől megtudom, hogy Péter István és felesége, Vincze Erzsébet hét gyermeke közül két fiú, bár egyiküknek malomgépészi képesítése is volt, végül a hivatásos katonatiszti pályát választotta.

Adódik a kérdés: katonaként hogyan kerültek végül Finnországba? Ezzel rátérünk beszélgetésünk tárgyára.

– Amikor 1939-ben az oroszok megtámadták Finnországot, ők nemzetközi segítséget kértek. Magyarország pénzt és katonai felszerelést küldött, majd egy önkéntesekből álló zászlóaljat is toboroztak a megsegítésükre. Nagyon sokan, huszonötezren jelentkeztek a később egyenruhájukon a finn „Sisu”, azaz bátorság vagy kitartás szót viselő alakulatba. Közülük válogatták ki azt a háromszáznyolcvanat, akik közé László és István nagybátyáim is bekerültek – mondja Péter Ferenc, akitől unokaöccse, János veszi át a szót.

– Pár éve Vilisits Ferenc írt erről a Rubiconban, amit egy Néprajzi múzeumi kiállítás is követett. A tárlaton felismertem apám aláírását, de tárgyi emléket nem őriztek a háborúról. Ilyet nem láttunk gyerekkorunkban – teszi hozzá testvére, István.

– Gondolom, a mi védelmünkben, emellett apánk alapvetően zárkózott, titkolózó ember is volt...

– Vilisits mondta el nekünk – folytatja János –, hogy csak hivatásos katonák, vagy jó minősítésű, letöltött katonaidővel rendelkező önkéntesek mehettek ki Finnországba. A katonák előtte leszereltek a honvédségtől, és civilként utaztak, mert a magyar állam hivatalosan nem akart belekeveredni a dologba.

– Magyarország volt ugyanis az egyetlen állam Európában, amelyik szervezett formában segítette a finn haderőt. Más országok is adtak segítséget, volt, ahonnan több ember ment ki, mint tőlünk, de ütőképes alakulatot csak mi küldtünk a finn háborúba. Mannerheim marsall, a finn hadsereg főparancsnoka ezt a magyar egységet nevezte a finn háború legjobban képzett külföldi alakulatának.

– Lelkesült hozzá nem értők nem mehettek, de arra is ügyeltek, hogy kommunistagyanúsak, esetleges provokátorok se kerüljenek közéjük, mert az akkori bonyolult nemzetközi helyzetben mindenre vigyázni kellett. Ráadásul a németek is akadályozták őket.

– Nehezteltek ránk, mert Magyarország nem engedte át a területén a Lengyelország ellen vonuló csapataikat, meg a finnek ellen harcoló Szovjetunió akkor német szövetséges volt. Emiatt kellett nagy kerülővel kimenniük Finnországba – egészíti ki az elhangzottakat Péter István, amihez Ferenc is hozzáteszi személyes emlékét.

– Laci bácsi nekem elmesélte, hogy több mint egy hónapig utaztak hajóval, Fiuméből indulva. Először Angliába mentek, ahol Londonban és Edinburghban álltak meg. Ott a viharos tenger, meg a német tengeralattjáróktól való félelem miatt több mint egy hetet várakoztak, közben feltöltötték a készleteiket. Amint engedélyt kaptak rá, a Balti-tengeren át folytatták az útjukat a finn kikötőig.

A továbbiakban azt is megtudom, hogy a magyarok a közben felgyorsult események miatt végül nem kerültek tűzvonalba. Mire megkapták a kéthetes síkiképzést, ami nélkül nem lehetett boldogulni a hómezőkön, továbbá felszerelték őket, a kimerült Finnország megkötötte az oroszokkal a fegyverszünetet.

Hátországi szolgálat mellett a leharcolt finn csapatok egy részét leváltva, mintegy ütközőzónát alkottak a két harcoló fél között. A magyar zászlóalj számára ezzel véget is ért a bevetés, a közel két év múlva kitört, német szövetségben vívott újabb finn–orosz háborúban már nem vettek részt. Péter Ferenc közlése szerint a zászlóalj végül Lengyelországon át, Gdanskból vasúton jött haza, akkor már ott átengedték őket a németek.

Közben nézegetjük a családi hagyatékban megmaradt régi fényképeket, melyeken a kint szolgált két Péter testvér a finn hadsereg egyenruhájában tekint a lencsébe.

– István közlése szerint Mannerheim marsall mindenkit előléptetett egy rendfokozattal, amit hazatérésük után itthon, Magyarországon is elismertek. A képeken mindketten főhadnagyi rangjelzést viselnek, bár a családi emlékezet szerint egyikük hadnagyként, a másik testvér főhadnagyként tért haza.

– A képek mindenesetre a magasabb rang mellett szólnak. A második világháborút végül mindketten határvadász századosként fejezték be.

– Mikor hallottak először a családban a két testvér finnországi szolgálatáról? – kérdezem beszélgetőpartnereimet, amire egyöntetű a válasz: hosszú idő után, és akkor is keveset, mert sokáig még otthon is nagy hallgatás övezte ezt a történetet.

– Inkább már felnőttek voltunk a rendszerváltás után – mondja István, amikor meséltek róla, de nem voltak bőbeszédűek.

– Annyit tudtunk, bár nem ismertük az összefüggést, hogy minden karácsonykor és húsvétkor apánk kapott egy szép képeslapot Finnországból. Olyat, amit nálunk nem lehetett látni, mondta János, amit István azzal egészít ki, hogy talán egy ottani romantikus kapcsolat lehetett, és azért küldték nyíltan, hogy gyanút ne keltsen.

– Mindenesetre édesapjuk mélyen hallgatott ezekről a dolgokról, ami a háborút követő események tükrében teljesen érthető dolog volt. Ferenc édesapja az orosz fogságból hazatérve, a családi malomban kezdett dolgozni, amit édesanyjuk vezetett, mert idősebb Péter István 1937-ben munkahelyi balesetben elhunyt.

– 1948-ban géppisztolyos kísérettel megjelent a Tulipán utcai malomban egy aktatáskás, bőrkabátos ember, és onnan kezdve nem maradt semmijük, mindent államosítottak. A két katonatiszt testvér közül László, bár megvolt a molnársegédi oklevele, sokáig sehol nem kapott munkát, végül a szolnoki papírgyárral szembeni tüzépnél lett segédmunkás.

– Onnan küzdötte fel magát telepvezetővé, így ment nyugdíjba. István a három év hadifogságból való szabadulása után szintén malmos lett, majd egy Budapestről kitelepített Szapáry gróffal együtt gépészkedett a milléri telepen.

– Pofátlanul a saját birtokaikra telepítették ki a Szapáryakat. Kemény munka volt, mert minden hibát rögtön szabotázsnak minősítettek. A gróf nagyon rendesen dolgozott, nem zúgolódott, úgy vette, hogy a sors ezt mérte ki neki – eleveníti fel az erről az időről szóló családi elbeszélést István.

Végül apjukat onnan helyezték át a közben megalakult gabonaforgalmi vállalathoz, mert szakszervezetistől kezdve a párttitkáron át mindenre volt szakember, csak olyan nem nagyon akadt, aki a búzához értett volna. Ott a katonai múltját nem tudta letagadni, de a finn emlékeit titkolta.

Egykori malmukat pedig közben a Lenin téesz vette birtokba. A rendszerváltásig néma csendet parancsolt rájuk a rendszer.

A rendszerváltással jött el végül az ideje a titkok feloldásának.

– A rendszerváltás után fogadta Antall József miniszterelnök jelenlétében a finn nagykövet a még élő Sisu-tagokat, de ők már betegségük miatt személyesen nem vehettek részt ezen a találkozón – mondja Ferenc, aki arra is emlékezik, hogy Péter István helyett felesége ment fel az eseményre, Lászlót pedig itt, Szolnokon köszöntötték, az Ibolya utcában.

Emlékezetük szerint a kilencvenes években mindketten megkapták a finn Fehér Rózsa kitüntetést is.

Arra a kérdésre, hogy tekintenek felmenőik idővel megismert finnországi bevetésére, a házigazda, Ferenc foglalja össze válaszukat:

– A mi családunkban mindenki katolikus-nemzeti nevelést kapott, így érthető büszkeséggel tekintünk a tetteikre, mióta megismertük azokat.

Az elszántság idős korban is megmaradt

Az idős egykori katonák szellemiségét tükrözi az a történet, amit István oszt meg velünk azokból az évekből.

– Amikor ‘89-ben Romániában kitört a forradalom, akkor apám azt mondta: tudod, fiam, ha Erdélyt kéne visszafoglalni, újra bevonulnék. Mondtam neki mosolyogva: édesapám, nem ilyen vénemberekre van ott szükség...

– Ennyire nem tudtunk a dolgaikról, így arról sem, hogy ők annak idején mindketten ott voltak Észak-Erdély visszafoglalásánál. Ő ‘89-ben ezt az élményt élte át újra.