A szolnoki család minden tagjának ugyanaz a hobbija

Otthonuk, műhelyük, portájuk telis-tele miniatűr, okos vonatokkal, melyek egy része egyenesen az Amerikai Egyesült Államokból érkezett.

Gyűjteményük egy szelete hamarosan látható lesz a 8. Szolnoki Országos Vasúttörténeti és Vasútmodell Kiállításon is.

– Nem tegnap kezdtem – vágja rá Kádár Zoltán, amikor arról faggatjuk, mikor ismerkedett meg közelebbről a vasútmodellekkel. – Az első vonatomat egy Várkonyi téri szatócsboltban szereztem be, harmincöt évvel ezelőtt.

Hónapokig nézegettem ácsingózva a Piko-készletet. Hatszáznegyven forintba került. Anyukámat addig nyüstöltem, míg megvette nekem. Ezzel a vasútmodellel kezdődött az egész.

Zoltán évekig játszott ezzel, majd más hasonló Piko-készlettel, aztán 1991-ben átváltott egy jóval kisebb méretarányú modellre. A szülei nemcsak elviselték, de támogatták is fiuk hobbiját.

A sínek lassan, de biztosan behálózták először a gyerekszoba felét, majd az egész helyiséget. Később a vonatok átzakatoltak a család nyaralójába, ahol végül az egész felső szintet elfoglalták.

– Engem nem is annyira a vonatok haladása, mozgása érdekel, hanem az építésük. Egy darabig úgynevezett „dili-köröket” fabrikáltam, melyeken a mozdonyok körbe-körbe járnak. Tíz éve hagytam fel velük.

Ma már modulrendszerű terepasztalokat építek, amiknek sosincs végük. Bármennyit hozzájuk lehet kapcsolni. Otthon nyilván kevéssé működik ez a szűkösebb hely miatt, de egy csarnokban, egy kiállításon nagyon látványos! – állítja.

Zoli az irdatlan mennyiségű elemeket, alkatrészeket, modelleket itt is tartja, meg ott is. Vagy, ahogy ő fogalmaz: mindenhol.

Galériás házuk fala többméteres konzolos polcrendszerrel felszerelt, ezek telis-tele vannak modulokkal. De még a jó nagy műhely is. Ez utóbbi helyre különösen szükség van, hiszen „egynyolcados” méretarányú vonatai is akadnak a családnak, ami ugye igencsak helyigényes.

– És ezeket mind én takarítom! – mondja büszkén beszélgetőpartnerünk, majd gyor­san hozzáteszi, ez nem női munka! Lehetetlen ugyanis egy bolyhos-tollas-nyeles portörlővel végigszánkázni a felületen, ide bizony kompresszor szükségeltetik!

– Amikor vendégek érkeznek, a legtöbben – akik nem jártak még nálunk – visszahőkölnek, hogy Úristen, mi van itt?! Persze, a barátaink már tudják, mi fogadja őket a lakásunkban.

Van, aki azt mondja, nem vagyok normális. Mások szerint meg nagyon is vagány, amit csinálok. Kapom mindkét részt rendesen – nevet Zoli, aki elárulja, nagy értékben birtokol modelleket, amire azonban hiába próbál biztosítást kötni, szóba sem állnak vele a biztosító társaságoknál. Egyszerűen nem vállalják a kockázatot.

– Ezzel csak a modellek mennyiségét szerettem volna szemléltetni – bólogat a gyűjtő, aki egyébként a régi készletein már régen túladott. Gondolják el, mi lenne otthon, ha még azokat is megtartotta volna?!

– Ma már az 1:160 méretarányú vonatokkal dolgozom, amik roppantul kicsik. De annál modernebbek! Kilenc milliméter a nyomtávolsága a síneknek, és mégis minden egyes mozdonyban saját számítógép működik.

A sínekben állandó feszültség, valamint egy számítógépes jel is „fut”, amely segítségével parancsokat tudok adni a járműveknek, melyik, mit csináljon.

Hallva Zolit, úgy tűnik, ezekhez a modulokhoz már kevés a jó kézügyesség. Ide némi számítástechnikai ismeret is szükséges. Megértően mosolygunk, amikor a férfi elárulja, ő tulajdonképpen programozó.

– Nem kell nagy tehetség hozzá – szerénykedik a férfi –, ezek kész rendszerek! Annyira kicsi minden, hogy házilag le sem lehetne gyártani! – magyarázza, persze, gyorsan kiderül, mégiscsak akadnak „sufnis” alkatrészek, a vezérlőelektronikát – például a jelzők villogóit – maga készíti el.

El lehet képzelni, hogy ennyi alkatrésszel, vonattal, szerszámmal és alapanyaggal milyen lehet náluk egy költözködés.

– Ezt kitapasztaltuk, volt részünk benne. Egy óceánt kellett átszelnünk! – legyint Zoli. A család ugyanis évekkel ezelőtt kiköltözött az Egyesült Államokba.

Az ott eltöltött hat év csodásan alakult számukra, a családfő az építőiparban helyezkedett el. Főleg asztalosmunkákat végzett. Szabadidejében pedig a család utazott. Méghozzá vonattal!

Ott lett szerelmes az édesapa az amerikai vasútba, aminek pusztán annyi a közös vonása a magyarral, hogy mindkettő sínen közlekedik…

– Ami a legjobban megfogott, az a vonatok szín­kavalkádja. Számos vasúttársaság létezik, mindegyik más, és mindegyik különleges.

Ha felszállunk egy személyvonatra, az olyan, mintha a repülőn az első osztályon utaznánk. Ott, kint kezdtem el gyűjteni az amerikai vasútmodelleket, terepasztalokat is építettem.

Amikor hazaköltöztünk, egy nagy konténert kellett bérelni egy tengerjáró hajón, hogy minden cuccunk beleférjen.

Zoli ma már csak amerikai vasútmodellekkel foglalkozik. Folyamatosan bővíti moduljait, amelyeket igyekszik minél élethűbbé varázsolni. Az egyes szám azonban nem teljesen helytálló, sokkal hitelesebb, ha többes számban fogalmazunk.

Ugyanis a négyfős család (két fia van Zolinak) mindegyik tagjának ez a hobbija, együtt, közösen építgetik, szépítgetik a meglévő elemeket.

A mostani, március 15-én kezdődő 8. Szolnoki Országos Vasúttörténeti és Vasútmodell Kiállításra is együtt érkeznek. A fiúk az amerikai modulokkal, a feleség pedig egy parkvasúttal.

– Ez az ő szerelme! Van saját vonata, de jelenleg is épül négy újabb. Ezek olyan, nagyobb méretű vonatok, melyekre rá is lehet ülni.

Ugyanakkor viszünk egy favonat-terepasztalt is, amelyen viszont a kicsik szabadon játszhatnak. Remélem, sokakkal találkozunk az Aba-Novák Agórában!