A végzősök most átesnek életük első, igazi nagy próbatételén

Emlékszem a pánikra, hogy bár az éveket felölelő tudásanyag eleje már bravúrosan ment, de a vége felé azért bőven akadtak bizonyos hézagok. Az is felrémlik ennyi idő távlatából, ahogyan percenként váltakozott a kétségbeesés, majd a beletörődés érzése a „Jaj, mi lesz?” és a „Lesz, ami lesz!” gondolatrohamaival. A humán tantárgyak mindig is mentek, a magyar és a történelem volt a szerelem, de az angollal sem voltak gondjaim.

Na, de a matek! A rettegett, a meg nem értett, az általános iskolában valahol félúton elveszett mostohagyerek!

Az igazi mumus. Az előzetes gyakorlás ellenére sok feladat kínai írásjegyek halmazának, földönkívüli lények ősi, ránk hagyott megfejthetetlen kódrendszerének tűnt. Vagyis ez volt az a fajta érettségi, amitől a leginkább tartottam.

Mert ott kérem nem érvényes a lényegre majdnem rátapintó, félig igaz, félig nem szubjektuma, mint például az irodalomban, a mateknál vagy jó az eredmény, vagy nem. Pont. És ha utóbbi, akkor nincs pont. És ha nincs pont, az objektíven nézve is nagy baj. Szerencsére sikerült összekaparni annyit, hogy ne kelljen pótérettségizni, mert az óriási szégyen lett volna számomra. Persze ebből a távlatból bőven vannak az életben ettől nagyobb problémák.

Na, de akkor! Hiszen az érettségi – a nevében is benne van – egyfajta első tűzkeresztség a gyermekkor és a felnőtt világ között. Az első, igazi nagy próbatétel. Amin épp ezekben a napokban kell helytállniuk a középiskolák végzőseinek.