Velünk élő veszélyeink

Sok csodaszerről derült ki az idők során, hogy több kára van, mint haszna. A közkedvelt, könnyen megmunkálható és időtálló ólmot is boldogan használtuk évezredekig. Szinte csak napjainkra döbbentünk rá a veszélyeire.

Szathmáry István

A rómaiak például egyre édesebbé váló ízéért bort tartottak benne, közben úgy távoztak a földi világból, hogy nem tudták, a keletkezett ólomcukor csukta rájuk idő előtt az ajtót.

Az ólom csökkenő mértékben, de ma is kísért bennünket. Karcagon még olyan házban nőttem fel, ahol még ólom vízvezeték volt a falakban. Szerettük, mert kevés gond volt vele.

Azt meg nem jelezte a környezetem, gyanítanak-e nálam maradandó hatást. Szerencsére közben drága is lett, meg jobbat is találtak nála, így ez a veszély kezd kikopni a világból. Hasonló az azbeszt is.

Amikor felfedezték, sokoldalúsága, tartóssága miatt kapta a görög aszbesztosz, elpusztíthatatlan nevet. Nem tudtuk, hogy rákkeltő, s mire ez kiderült, nyakra-főre használták mindenütt.

Ma is tonnaszám van a környezetünkben. Szerencsére a kevesebb azbesztet tartalmazó, s használat közben idővel egy biológiai védőréteget is kapó eternit vízvezetékcsövek jelenlegi ismereteink szerint nem jelentenek igazi veszélyforrást.

De említhetnénk az egykor divatos világító óraszámlapot is. Annak sugárzó anyaga még nem is olyan régen az őket készítő fiatal nők sorát tette tönkre, mire rájöttek a veszélyére.

Nagy tanulsága az ügynek, hogy hajlamosak vagyunk elsősorban a hasznát nézni valaminek. Anélkül, hogy veszélyeire is odafigyelnénk. Talán az eddigi tapasztalatok idővel változtatnak valamit ezen a szemléleten.